"Engedd el népemet!" [antikvár]

ELOSZO Fájdalmas látni, hogy a viharos magyar politikai csatározásokban évek óta csaknem valamennyi fél konokul felhasználja a „zsidó kártyát". A szélsőjobb orgánumaiban mindmáig rendíthetetlenül teret kap a zsidó-szabadkőműves összeesküvés-elmélet lejárt és lejáratott lemeze. Izrael bírálata is gyakran a kódolt antiszemitizmus eszközévé züllik. A másik oldal számos prominens képviselője nem választ ilyen bonyolult módszereket: az összes vele szemben álló politikai erőre egyszerűen ráragasztja az „antiszemita", „Idrekesztő" címkét. Ez bizonyításra nem szoruló, axiomatikus érvnek számít itthon és külföldön egyaránt. Védekezni nem lehet ellene, mert minden ellenérv mentegetőzés, s így eleve stigmatizál. Meggyőződésem szerint mindkét eljárás cinikus machiavellizmusra épül, és tudatosan kihasználja, hogy az elmúlt fél évszázad államszocialista ideológiájában és kultúrpolitikájában tabu volt az antiszemitizmus, miként általában a zsidókérdés puszta említése. Az Antiszemitizmus a Szovjetunióban című, 2000 végén megjelent könyvemhez hasonlóan az olvasó kezében lévő kötetet nem kisrészt azért írtam, hog)' fedezzük fel együtt a kelet-európai, elsősorban a szovjetunióbeli zsidóság valóságos történetét. Ha elegendő ismeretünk van róla, akkor talán kevésbé vagyunk manipulálhatóak ezzel a fájdalmas témával. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam. A szovjet zsidók hábo-m utáni története ug)'anis egymástól nagyon különböző fejezetekre oszlik. Megismerésükhöz mindenképpen fel kell villantanunk a korabeli Szovjetunió képét, egy ma már szinte minden mozzanatában magyarázatra szoruló, csillagtávoli világot. A kulisszák mögött már Sztálin halála előtt dúló, 1953 márciusa után pedig kegyetlen leszámolások közepette még éveldg tartó hatalmi harcot, az éppen felülkerekedő politikai csoportolaiak a zsidóság iránti, változó viszonyával. A kérdésnek legalább ilyen fontos vonulata az 1930-as évek közepétől Szov-jetunió-szerte „felülről" és „alulról" is gerjesztett antiszemitizmus háború utá-