Magyarok Szlovákiában (1989-2004) I. [antikvár]

FAZEKAS JÓZSEF-HUNCÍK PÉTER ELOSZO Az 1989-es csehszlovák rendszerváltás utáni tizenöt év történéseinek jobb megértését elősegítendő egy rövid történelmi visszapillantás keretében érdemes áttekinteni azokat az eseményeket, melyek elsősorban a szlovákiai magyarság életének meghatározó kereteit jelentették. Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaság nemzeti államként jött létre, valójában azonban olyan soknemzetiségű állam volt, amelyben a „csehszlovák" nemzet az 1921. évi hivatalos csehszlovák népszámlálási adatok szerint is csupán az összlakosság 65,53 százalékát alkotta (8 764 213 fő). Az ország lakosságának 23,36 százalékát a németek (3 123 624 fő), 5,57 százalékát a magyarok (744 621 fő), 5,54 százalékát (748 005 fö) pedig az egyéb nemzetiségek alkották. A fiktív „csehszlovák" nemzet koncepciója nélkül ugyanis az antanthatalmak aligha támogatták volna az önálló Csehszlovákia megalakítását, hiszen a „csehszlovák" nemzet az ország lakosságának csupán alig kétharmadát alkotta. Tomás Garrigue Masaryk a brit külügyminiszter számára 1915 májusában készített memorandumában a csehszlovák koncepciót azzal indokolta, hogy „a szlovákok valójában csehek, annak ellenére, hogy nyelvjárásukat irodalmi nyelvként használják. A szlovákok úgyszintén önállóságra törekednek, és elfogadták a csehekkel való egyesülés programját." A versailles-i békerendszer azonban nem tudta érvényesíteni az alapját képező elvet, a népek önrendelkezésének elvét, ezért 1919-ben az utódállamok nemzeti kisebbségei jogainak garantálása céljából nemzetközi kisebbségvédelmi rendszert hoztak létre a Népszövetség égisze alatt. Ám hamar kiderült, hogy ez a ki- sebbségvédelmi rendszer még azokat az elemi jogokat sem képes garantálni, amelyek megadására egyébként az érintett országok szerződésben kötelezettséget vállaltak. Csehszlovákia megalapítói és későbbi vezetői az elsö világháború idején még azt hangoztatták, hogy a nemzetiségi kérdésben az önrendelkezési elvet kívánják megvalósítani. Masaryk szerint a kisebbségi kérdés nem lehet az illető állam „belső ügye". „Amíg ez a farizeusi elv érvényben marad - írja Masaiyk -, addig természetesen nem lehet megvalósítani a nemzetek önrendelkezési jogát." Masarykhoz hasonlóan a Monarchiában a cseh-német viszony rendezését Edvard Benes is csak akkor tartja lehetségesnek, ha mindkét nép teljes autonómiát fog élvezni. Csehszlovákia megalakulását követően a cseh politikai elit a nemzeti önrendelkezésről, az autonómiáról, valamint a nemzetiségi kérdés nem belügyként való értelmezéséről gyökeresen megváltoztatta a véleményét. Benes 1929-ben a Nemzetgyűlés külügyi bizottságában már egyértelműen úgy fogalmaz, hogy a kisebbségi kérdés belügy, ezért „soha nem engedhetjük meg, hogy bárki is jogainkhoz nyúljon". Az önrendelkezési jog Benes szerint csak az idegen uralom alatt élő nemzeti egységeket illeti meg, nem pedig a nemzetek töredékeit, vagyis a nemzeti kisebbségeket. S míg Masaryk az autonómiát a demokrácia alapkövetelményének tartja, Benes szerint a területi autonómia az első lépést jelenti az önkormányzatot élvező nemzetiségek teljes elszakadásához. Csehszlovákia az 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-ben megkötött szerződésben (a többi utódállamhoz hasonlóan) csupán indivi-