Bővebb ismertető
Nagy Károly második könyvét tartja kezében az olvasó. Az elsőt négy esztendővel ezelőtt jelentette meg New Yorkban Püski Sándor „Magyar szigetvilágban ma és holnap" címmmel. A százhatvan oldalas, kék borítású kötet sorsáról, sajnos, csak nagyon keveset tudok. Mindössze egyetlen ismertetőt olvastam róla valamelyik hazai lapunkban, de az is inkább a szerzőnek szánt baráti ölelés volt, ünnepélyes gesztus és nem gondolatokat mozgató kritika. Kinti fogadtatásáról még ennyi élményem sincs. Röstellni való tájékozatlanságom oka nem az érdektelenség, nem a közöny, hanem az az egyoldalú szellemi közlekedés, amely a nyugati magyarság és a hazai között az évtizedek során méltatlanul kialakult. A Nyugaton élők jórésze szinte mindent tud rólunk. Ismeri helyzetünket, történeteinket, vitáinkat, az ország nehéz lélegzésének szorongásos pillanatait, sőt még életrevaló pletykáinkat is, amelyek, föltehetően, a röpködő csészealjak zegzugos útján jutnak el hozzájuk. Mi viszont csak homályos tejüvegen át látunk, láthatunk bele életükbe. A könyveik, az újságjaik rendszertelenül és általában titkos ösvényeken érkeznek haza. Szívdobogásos izgalommal. Ha egyáltalán hazaérkeznek. Még a hetvenes évekből emlékszem Illyés rosszkedvű dohogására amiatt, hogy az egyik legrangosabb. Nyugaton megjelenő magyar folyóiratot, az Új Látóhatárt, csempészáruként kapja. Ha valaki meglátogatta Svájcból, Ausztriából, Angliából vagy Nyugat-Németországból, hozott neki ajándékba egyet, holott a szerkesztők mindegyik számot elküldték a címére postán, már csak azért is, mert az illyési életmű, mint tájékozódási bója, a kintiek szellemi életében folyamatosan föl-fölbukkant Csempészáruként kultúrát teremteni és szellemi kapcsolatot? Nem hiszek benne.