Nappalok és éjszakák [antikvár]

Arról a közel hétmillió zsidóról és cigányról, akik elpusztultak a 20. század legnagyobb kataklizmájában, nincs mit mondanunk. Nemhogy saját emlékeik, emlékezéseik nem maradtak meg, hanem testi valóságukban is elszálltak a haláltáborok kemencéjének füstjében vagy reprodukálhatatlan tömegsírok enyészetében. Nincsen személyes sírjuk, síremlékük, a túlélők nem tudnak hova menni sírni vagy vigasztalódni, leróni kegyeletüket. Nincsenek személyes halotti szimbólumuk, hacsak néhány véletlenül megmaradt rekvizitum vagy személyes tárgy nem totemizálódott túlélő szeretteik, hozzátartozóik kegyeleti magányában. Csak illó emlékük él, amíg más, új élmények nem vetik rá árnyékukat. Az sem vigasztaló, hogy ők már nem szenvednek, megteszik ezt helyettük is a túlélők. Akiket az sem vigasztal, hogy az egyéni halotti emléket kollektívval pótoljuk, ha nevük felkerül egy emlékműre, a kollektív totemoszlop hideg kövére az ábécé sorrendjében. Emlékük csak a hozzátartozók lelkében él, nappal és gyakran éjjel is. Kitörölhetetlenül a tudat és tudatalatti maradandó régióiban. Az élők még azt sem tudják, hogy miért tűnik elő és süllyed el, miért variálódik életük részeként, most és mindörökké. Hogyan él az örökre eltávozott valójuk, habitusuk részeként egy életen keresztül. Ennek a kérdésnek egy kis szegmentjeként próbálkozik meg ez a könyvecske szerényen hozzájárulni a helyzetfelméréshez és az okok kereséséhez.