Várakozás a Messiásra [antikvár]

BEVEZETES Az üdvtörténet fogalma A keresztény tanítás szerint a tereintő Isten mennyei boldogságot, üdvösséget szánt minden embernek. Az ember azonban történelembe lépésének első pillanatától kezdve elutasította ezt az üdvösséget ígérő isteni tervet. Szembeszegült Isten elgondolásával, eljátszotta a paradicsomi boldog élet lehetőségét. Teremtője ennek ellenére sem mondott le eredeti tervéről. Az időfolyamban élő ember segítségére sietett. Öröktől fogva elhatározta, hogy a történelembe küldi „Fölkentjét", a Messiást, akinek segítségével szabad teremtménye visszaszerezheti eljátszott üdvösségét. Az idő fogságában élő ember a történelem eseményein keresztül szerezhetett tudomást az isteni tervről. Isten üdvözítő tevékenységéről, és tapasztalhatta meg a Messiás eljövetelét. Ezért az egész történelmet üdvtörténetoek tekintjük, és hisszük, hogy ez a hatalmas folyamat a végső boldogság állapota, a megdicsőülés felé halad. Szűkebb értelemben véve az üdvtörténet azoknak az eseményeknek a láncolata, amelyekben Isten üdvözítő akarata és a Messiás érkezése felfoghatóvá, tudatossá váük az emberek számára. Az üdvözítő akarat felismerésének három szakasza: az ószövetségi üdvtörténet, az újszövetségi üdvösségtörténet kezdete és az egyház történelme mint üdvtörténet. A 7. évfolyamon az üdvtörténet ószövetségi szakaszával, a Messiás várásának időszakával foglalkozunk. Az üdvösség történelmét az üdvtörténetírás mutatja be. Klasszikus példája a zsidó nép szent könyveinek gyűjteménye, az ószövetségi Biblia. Ez a szó a görög bibiion (kicsiny könyvtekercs) kifejezés többes száma alapján könyveket, könyvtekercseket jelent. - E könyvek hátterében sok-sok évszázad szóbeli hagyománya, illetve különféle korokban élő szerzők vagy szerzőcsoportok munkája áU. Azokat a könyveket, amelyeket a zsidóság Isten valódi üzenetének tekintett, a zsidó kánon tartalmazza. A kánon a sémita qmnu (nádszál, mérőpálca, szabály) szó alapján a hit és az erkölcs mércéjét jelentette a zsidó ember számára. A zsidó kánont a Jabnéban tartott zsinaton (Kr. u. 90-95 körül) 24 könyvben állapították meg. A kereszténység a saját ószövetségi kánonjának meghatározásakor az első századokban a zsidó Biblia görög fordítását vette alapul. Ezt a Kr. e. 2. században készült művet Hetvenes fordításnak (lat. Septuaginta, rövidítve: LXX) nevezik, mert a hagyomány szerint 70 zsidó alkotása. Az ószövetségi kánon keresztény változata bővebb, mint a zsidó „mérce". A kanonikus könyveket a zsidóság és a kereszténység Istentől sugalmazott írásoknak tekinti. A sugalma-zást (lat. inspiratio) nem úgy keU elgondolnunk, hogy Isten valóban súg vagy diktál az embernek. Inkább arról van szó, hogy az Isten irányában nyitott emberek a történelem eseményeiben érzékeny lélekkel felfedezik az Isten üzenetét, és ezt tolmácsolják saját kultúrájukhoz, nyelvükhöz és jelképrendszerükhöz igazodva. A Biblia értelmezésekor figyelembe kell venni, hogy az üdvtörténetírás nem csupán érzékelhető eseményeket, ületve tudományosan ellenőrizhető (politikai, gazdasági stb.) összefüggéseket tár fel, hanem jelképeket használva, vallási drámákat teremtve azt próbálja érzékeltetni, hogy a történelmi eseményekben miként van jelen az ember üdvösségét munkáló, testi szemmel láthatadan Isten. A bibliai műfajok sokszínűségét nem veszi figyelembe az a magyarázat, amely többnyire a betű szerinti értelmezést sürgeti. Ez az irányzat, mely egy 1895-ös amerikai bibliakongresz-