A bacillustól a majomemberig [antikvár]

Ennek a kötetnek a csevegései nem a dolgozószobából kerültek ki és szeretném, ha ez meglátszanék rajtuk. Ott libbennek elém képek, ahol megszülettek. Itt künn a határ lucfenyőtisztásán. Zöld vasútitöltés, ahol szagos ibolyakék bogáncs virul és tűzsárga árvácska csillogja körül szerelmesen. Elátkozott erdei tó, fehér tavirózsákkal, a partján mintha bólogató törpék volnának az öreg bozontos borókák. Vérvörös az alkonyati nap a lucfenyőágakon. A nagyváros füst-határáig húzódó végtelen kékesszürke erdők és csillogó víztükrök fölött ősrégi fövényhalom, a belsejében történelemelőtti maradványok, a tetején világoszöld rozs, melyet ritmikusan hullámoztat a szél, fölötte pacsirták énekelnek; egész énekkar, mind ujjong fáradhatatlanul, föl a sugárzó kékség felé... Itt fekszem és emlékezem. Elgondolkodom külömböző dolgokon, amiket itt-ott olvastam valamikor, mindegy, hogy hol, valamelyik tudományos portyázás alkalmával. És az egyszerű természeti kép kedves csöndjében össze akarom őket egyeztetni, úrrá akarok lenni a dolgokon, fúrok-faragok rajtuk. Kellemes munka. Álmodozom az ichthyosaurusról, mely eltűnt tengerek ősi vizében úszik. A bacillusok »harmadik birodalmáról,« mely el akarja nyelni az embert. Ennek az embernek a regéjéről, mely négy korhadt csonttal kezdődik egy jávai folyómederben. Hanyatló világok izzanak a vörös napban, mely lehanyatlik a rozsföldek fölött. Ügy villog a csillagos ég, mint valami tarka karácsonyfa a végtelen jégen. Az óriás glecser szélén üget a barna mammut-elefánt.