Ember és kutya [antikvár]

"Nekem sajnos nem volt kutyám gyerekkoromban... De a gyermekeim már úgy nőttek fel, hogy legszorosabb barátságban éltek a kutyákkal... Amikor fiam járni tanult, legszívesebben Titi hosszú farkát használta kapaszkodónak, valahányszor át akart térni a négylábas helyváltoztatásról a két lábbal járásra. Titi ilyenkor mártír képpel, csendesen tűrt, de mihelyt a kicsi sikeresen talpra állt, s elengedte a súlyosan megpróbáltatott testrészt, megkönnyebbülésében rögtön csóválni kezdte a farkát, mégpedig olyan hevesen, hogy a bozontos legyezővel derekasan mellbe vagy hátba puffantott kisember úgy vágódott el megint, mint akit a mennykő sújt le."