Szerelem az élők világában II. (töredék) [antikvár]

Csak egyfajta, ősidőktói fogva küzködő emberiség van. Amije van, saját magából való. Egykoron ködfolt, nap, őssejt, féreg és hal volt. És most emberré lett, nem azért, mert olyannak teremtetett, hanem mert az ő óriási karja mindig többet meg többet ölelt körül, a ködfolthoz a napot, a napba az őssejtet, az őssejthez a férget s a féreghez a halat. S végre a legszélső évgyűrűből a legzöldebbet és utolsót, - amit te embernek nevezel. Minden, ami csak keresztültombol itt rajtad, mint őrült szerelmi ellenmondás, - ha csak meg tudod találni, mindenben fölzug egy mélységes, komor, ünnepi dal. Békedallam. Egész a mélyből tör elő. Csak zsong, csak bong. Történet az, ami itt lenn hangzik. A te világtörténeted. Ezzel a világtörténettel fekszel szerelmi nyugvóhelyeden. Mint kételkedő, merőn bámulsz meztelen testedre. Merőn nézel szeretődre. S feleletet nem találsz. De át kell látnod mind a kettőn. Lásd szeretőd fehér testét, hogyan omlik szerteszét csöndesen ama lassan zsongó melódia ütemében kék ködfolttá ; lásd, hogyan lángol fel, mint a nap, hogyan hül le vörös csillaggá. Lásd, hogyan vonul tova puha protoplazma-lábacskájával a legősibb óceán partjain.