A kémia újabb eredményei 72. [antikvár]

ELŐSZÓ A szénhidrogének radiolízise közei évszázados témája a sugárha-tás-kémiai kutatással foglalkozóknak, bár ezt megelőzően is észleltek olyan jelenségeket, amelyek ebbe a tudományterületbe tartoznak. Míg a kutatások kezdeti szakaszára a statikus besugárzás és a termékanalízis volt jellemző, az elmúlt több, mint negyed évszázadban már olyan eszközük is van a kutatóknak, amely révén a fizikai és kémiai folyamatokat közvetlenül is követni lehet. Ez az eszköz — amely a villanófény(flash)-fotolízissel és lézertechnikával egyenrangúvá nőtt fel — az impulzusradiolizis. A rövid ideig tartó, általában elektron-, ritkábban ion- vagy fékezési sugárimpulzus hatására keletkező, részecskék (ionok, gerjesztett molekulák, gyökök) sorsát követik optikai, vezetőképességi és/vagy egyéb tulajdonságukat felhasználva, és ezekből az adatokból vonnak le következtetéseket a reakciómechanizmusról és a folyamatok kinetikájáról. Néhány évtizeddel ezelőtt a mikroszekundumos impulzus számított tipikusnak, ma pedig már néhány laboratóriumban pikoszekundumos impulzussal is végeznek kísérleteket. Természetesen a fizikai vagy kémiai folyamat maga határozza meg az optimális impulzusidőt. A statikus besugárzással végzett kutatások során a különféle szén-hidrogéntipusok többé-kevésbé azonos értékű „médiumai" a kutatásnak: elméleti szempontból talán az alkánok vizsgálata kínál legtöbbet, a gyakorlatban pedig — a polimerkémia miatt — nagy fontosságra szert tevő alkénradiolízis viszi el a pálmát. Az aromások radiolízise elsősorban a környezetvédelem feladatai, illetve a sugárstabilitás növelése szempontjából tett szert fontosságra. Eltérő a helyzet az impulzusradiolízissel végzett kísérleteknél, ahol