A világegyetem [antikvár]

Nincs az a lázrohamban született álomkép, amely a tudomány világánál feltárult valóságot mérhetetlenségével megközelítené. Amikor a havas hegytetőről a környező hegyóriások felett széttekintünk, szinte félelemmel nézünk a köröskörül tornyosuló zűrzavaros tömegekre, amelyeknek tátongó rései között alig birjuk felismerni a folyó elenyésző, el-eltünedező ezüstfonalát. Túl az egymásra hányt gigászi tömegek mögött a végtelenbe vesző síkság rózsás horizontja folyik össze az éggel. Milyen óriási területet látunk! Mennyi ember, mennyi élet, mennyi történelem! Azután megdördül fejünk felett az ég, óriási zivatarfelhő félelmesen sötét gomolyagja takarja el a hegyeket, amelyek most eltörpülni látszanak a több ezer köbkilométer tömegű felhő méreteihez képest. Pedig ez a minden hegyeket felülmúló felhőtömeg alig néhány óra alatt keletkezett! Azelőtt is ott volt a felhő vize a levegőben; nyájasan mosolygott le rajta keresztül a nyári Nap az égről: s íme, most elrémít, amint idétlen gomolyagjaival egymásután nyeli el az előbb ragyogó-fehér, hófedte csúcsokat. A végtelenség érzete vesz rajtunk erőt akkor is, amikor a nyílt óceán csendes hátán széttekintünk a hajó fedélzetéről. Napok óta dübörög már alattunk a több ezer lóerejű gőzgép, szinte elemi erővel hajtva a gőzhajó óriási csavarját. És mégis, már napok óta mindig ugyanaz a tájkép; végtelen, sima tenger köröskörül, csendesen lebegő felhők az égen s tudjuk, hogy alattunk több ezer méter mélység, amely az óceán titokzatos, sötét világát jelenti.