Az élő Tisza [antikvár]

Már közel ötven éve annak, hogy egy szürkületbe hajló decemberi délutánon elindult velem, a pesti gimnazista fiúval a vonat Debrecenbe, hogy - akkor még nem sejtettem - végleg ott ragadjak. Gyorsan sötétedett, hamar eltűntek a telet váró táj egybemosódó alig-színei. Ültünk hát, utasok, némán, sűrűn pillantva óráinkra, számolgatva a kinek-kinek még hátralévő időt, kilométereket, irigyelve azokat, akik megérkeztek célpontjukhoz. A leszállókat felszívta az éjszaka, mi pedig zötyögtünk tovább. Aprószemű, hideg eső szitált, s rajzolt tétova vonalakat a homályos ablaküvegre. A kerekek egyenletes, álmosító kattogását hirtelen robajszerű dübörgés váltotta fel, s mire riadalmunkból feleszméltünk, magunk mögött is hagytuk az egészet. - Emmeg a Tisza vót - szólalt meg, inkább magának szánva a szót egy idős bácsi, majd hátradőlt, s kalapját szemébe húzva aludni próbált. - Aha, a Tisza! Tényleg errefelé van valahol - igyekeztem a térképet magam elé idézni. A „magyarfolyó" - tettem hozzá gondolatban. Ahogyan valaha, Trianon előtt tanították az iskolában. Ezt ugyan csak hallomásból tudtam, de ettől még igaz volt, hazánkban eredt és ugyanott ért véget, azaz a Kárpátokban születő forrásaitól Dunába torkollásáig magyar földön vezetett az útja.