Táj és ember [antikvár]

Részlet a könyvből: Az embert elsősorban önönmaga érdekli: idegen emberek egyéniségében és sorsában is a sajátunkkal rokon vonásokat keressük. A művész is a maga egyéniségét zárja bele alkotásaiba, ezt az egyéniséget igyekszünk onnan kihüvelyezni s örömünk annál nagyobb, minél inkább az egyetemes emberit tükrözi ez, vagyis minél könnyebb benne magunkra ismernünk. A primitiv lélek még a környező világ jelenségeit is emberi tulajdonságokkal ruházza fel, mindent élőnek hisz s a magáéhoz hasonló lelket tulajdonít a kőnek, fának, víznek; el sem tudja képzelni, hogy másféle élet is lehetséges, mint az övé. Korunk világszemléletében a naiv anthropomorfizmus helyét sokszor kissé túlzó anthropocentrizmus foglalta el. Nagyon is a világmindenség közepének érezzük magunkat, talán túlságosan is büszkék vagyunk öntudatunkra és akaratunkra, szellemi képességeinkre és kulturánkra, a természet vad erőinek megfékezésére. Az utolsó száz év valóban hatalmas emberi vívmányai, különösen a technikai civilizáció s a tudományok hallatlan előretörése, az életszintnek és a művelődésnek az emberiség széles tömegeire kiterjedő példátlan emelkedése mintha kissé meg is szédítettek volna bennünket.