Jelzések az éterben [antikvár]

Amikor a világon még nem voltak háborúk, s az emberek kisebb-nagyobb csoportjai a létfenntartásukért verekedtek egymással életre-halálra, a harcok sikere érdekében már akkor is csatakiáltásokkal buzdították egymást. A különböző jelzésekkel valamiféle egyöntetű cselekvést igyekeztek elérni. Bár ezek a jelzések kezdetben ösztönszerűen alakulhattak ki, mégis hamarosan az irányítás, a vezetés eszközeivé váltak. Amíg a csatákat viszonylag kis területen vívták az összeköttetésnek ez az egyszerű, ősi módja kielégítette az igényeket. Később, amikor a fegyveres küzdelemben részt vevők tömege és a harc területe egyre nagyobb lett, a hadvezérek mind távolabb kerültek a harcoló csapatoktól. Ilyen körülmények között a harcterületen, majd később a hadszíntéren már nem lehetett "átkiabálni", ezért az új helyzetnek megfelelő összeköttetési eszközöket, módszereket kellett keresni. Mire számíthattak?