A koholt levél [antikvár]

Táblái kopottak, kissé karcosak, sérültek, firkásak. Előzék és hátsó szennylapja táblák mentén sérült. Lapélek sérültek, karcosak.
Részlet a könyvből: Mortuos plango. FELHŐK közül teli ábrázattal kicsodálkozott a hold. Dél felől nagy társzekerek jöttek-jöttek, mintha csak maguktól lebegnének a csalitokon át a nagy, homokos, hepehupás tájra. Az első előtt egy asszony magasodott szinte látomásképpen. A szíve, vagy az éjtszaka borította ijesztő fekete ruhába. A szekereket megállította. Szél zörrent és messziről, a földből elhaló hangon nyögdécselt egy gyermeki hang : vizet, vizet! Az asszony kiterjesztette gyászlobogós karjait, mintha a nagy síkot akarta volna kebelére emelni és leroskadt a földre. Öreg, csontos kéz nyúlt utána, de addigra már felemelkedett. Most meg dacosan emelte fejét az égre. Valamit rendelkezett. Egyszerre tompa szavak ugráltak egyik szekértől a másikig, egyik bokortól a másikig és a déli határon lehajtott fővel egy emberlánc indult északnak. A csodálkozó hold elhessegette maga mellől a felhőket, élesen világított, éles árnyakat vetett. A lehajtott fejű emberek kísértetiesen hajoltak le, felemeltek egy-egy sötét, nehéz terhet. A lovak meg-meghorkantak, amikor elhullott paripák mellé kellett lépniök. Majd a szekerek egymástól harminc-negyven lépésnyire pásztáztak-egyre feljebb, egyre északabbra. A gyermeki hang újra nyögött: - Vizet, vizet! És a szellő elkapta, megsokszorozta a nyögést. Valami földöntúli borzalmas kar zúgott, sírt, örjöngött : - Vizet, vizet, vizet ! 1526 augusztus 29-én este, éjjel és másnap, Perényi Imréné, Kanizsai Dorottya kereste két fiát a mohácsi csatatéren. Megtalálta őket. Ferencet, a legdrágábbat, a tizennégy éves váradi püspököt holtan.