A Szilády Áron Református Gimnázium története [antikvár]

A református egyház címerében egy furcsa madár emeli kitátott csőrét a nap felé. Rőzséből rakott fészek közepén ül, s lángok ölelik körül. A mitológiai főnix madár ez, amelyről tudni való, hogy halála előtt gyúlékony anyagokból fészket rak, ez a nap hevétől lángra lobban, tüze elemészti a madarat, ám a hamuból az mégis új életre támad. Noha Krisztus feltámadásának is példája ez a szép rege, ám külföldi református testvéreink mégsem győznek eléggé csodálkozni azon, miként is kerülhetett egy nem bibliai szimbólum ősi címerünkbe. Mi ezen nem lepődünk meg, hiszen ezt csak azok érthetik, akik a saját történelmükben tapasztalták meg a poraiból újjáéledő madár történetének valóságát. Mi itt Kiskunhalason ilyenek lehetünk. Egyházi pecsétnyomónkon az 1540-es évszám az első református gyülekezet ködbe vesző alapítására utal. Ködbe és füstbe vesző, hiszen a török hódoltság első évtizedeiben az egyházközség is elemésztődött a város lakosaival együtt. A porból azonban új élet támadt. Egy fiatal és törekvő közösség, amely 1664-ben, 340 esztendeje már hivatásos tanárt alkalmaz iskolájában. A város és a gyülekezet egyre erősödött, és 80 év múltán a redemptió során rendkívüli kiváltságokhoz jutott. Mi ez, ha nem a halasi fönixmadár története. Ez a történet azonban nem ér itt véget. Alig telik el száz év és új, nagy álom születik a vályogfalú, nádfedeles házak között. Főgimnáziummá kell fejleszteni a partikuláris iskolát. Ezt álmodja meg Szilády László és ezt az álmot váltja valóra fia, Áron. Tűz és füst, veszekedés és pereskedés között, de a tudomány palotája emelkedik végre 1893-ban Halas századfordulós sugárútján. „Azt akartam ezzel az iskolával elérni, hogy általa a lehetséges halasi nép értékes fiai a paraszti élet nyomorúságai közül kikapaszkodjanak s a/tán az elkallódástól megmeneküljenek s a magyar élet fölemelésében vezér szerephez jussanak." idézi az idős Szilády gondolatait Ván Benjámin, az új gimnáziumban érettségizett halasi tehetségek egyike. Az iskolaépítő tudós lelkész visszaemlékezésébe azonban szomorúság is vegyül: „a magam népe nem vette annak használ, legalább is nem annyira, mim azt én szerettem volna."