Tolnai Világtörténelme 11. - Az újkor II. [antikvár]

Részlet a kötetből: Az ellenkirályok küzdelmei. A mohácsi vész után trónvillongások tépték, marták a nemzet megfogyatkozott erőit. Mindkét trónkövetelőt, Ferdinándot és Szapolyai Jánost is királlyá választották hívei, de a nemzet nagy többsége mégis a magyar jelölt mellé állott, ami a budai királyválasztó országgyűlésen fényesen megnyilatkozott. A budai országgyűlés azt a látszatot tárta a nemzet elé, hogy János király uralma szilárd és hívei egységesen tömörülnek mindenfelől zászlói alá. Ferdinánd azonban tudta, hogy számára sincs még minden elveszve, ha nem fukarkodik a megvesztegetésekkel s az Ígéretekkel. Nagyon jól tudta, hogy az emberek lelke ingatag, önzés a mozgatója, ő tehát azt a politikát tartotta legcélravezetőbbnek magára nézve, hogy János legfőbb szövetségeseit egyenként magához csábítsa. Figyelme kiterjedt nemcsak a magyarországi, hanem az erdélyi nemességre, továbbá a székelyekre és szászokra is. Levelei Mária királyné révén egymásután mentek szét az egyes főurakhoz s a legcsábítóbb ajánlatok és ígéretek mellett kérték támogatásukat. Ezeknek a csábításoknak már kezdetben is megvolt a foganatjuk. Akik nyiltan nem pártoltak. Ferdinánd mellé, titokban az ő hívei voltak, csak a kedvező alkalmat várták, hogy színt vallhassanak. Egyelőre még nem lehetett szó a fegyveres küzdelemről, mert Ferdinánd Csehországban volt elfoglalva és amellett olyan hadsereggel sem rendelkezett, mellyel Jánost a győzelem reményében megtámadhatta volna.