Diszkó 1977 [antikvár]

Fedlapjának sarka gyűrődött.
Talán azért jutott eszembe, mert szép idő volt. Ugyanolyan langyos ősz, mint akkor. Mintha a levegőnek is ugyanolyan szaga lett volna. Hogy '’eszembe jutott", az így persze nem igaz, mert mindig ott van, mint annyi más. De ez a jelenlét most harsogó volt, sőt agresszív. Odüsszeusz körül tolongtak ilyen erőszakosan az árnyak az eleven várért, az én eleven véremért, hogy legalább egy órára életre keljenek, és legalább bennem. Ők, akiknek a vére ártatlanul ontatott ki, és az enyém csak véletlenül nem. És a lámpák miatt is, igen. Piros-kék-sárga lámpák, kialszanak és felgyulladnak idegesítő vibrálással és ugyanabban a ritmusban, mint a gépfegyver, a nehézgépfegyver és mi volt a harmadik? valami ágyu-féle? A piros-kék-sárga félhomályban ritmusra ingó testek, mostanában diszkót szokás tartani a fiataloknak, nem sortüzet, most ez divatozik éppen. Most éppen ők táncolnak itt vidáman és ártatlanul és nem tudva arról, hogy csak véletlen, hogy velük is megtörténhetett volna és meg is történhet még, ne történjen meg! – hogy ugyanolyan értetlen gomolyaggá zsúfolódnak össze, mint akkor mi, némely gomolyagokból csak egy halom meghatározhatatlan valami maradt és véres csontszilánk hevert a Parlament lépcsőjén egy hét múlva is. Nem volt erejük fölvenni azoknak, akik beszórták a teret homokkal? Nekem sem volt erőm, hogy fölvegyem a kesztyűmet, akkor eshetett ki a zsebemből, amikor leugrottam a tankról, akkor szakadhatott le az ujja, amikor átment rajta a tank, ott volt az ujja is, ott hagyták azt is, mint a többi kesztyűket és sapkákat és öveket szerteszét, az emlékezetünkre.