Egy letünt nemzedék [antikvár]

Hosszú vándorlás után megállok egy hegyormon. Mielőtt a túlsó oldalon leszállanék azon a lejtős ösvényen, mely a végállomás felé vezet, még egyszer visszanézek a hanyatló nyári nap verőfényében ragyogó tájra. Tekintetemmel még egyszer végig járom a megtett hosszú utat, megpihenek a mult emlékein, míglen a távolba kalandozó szemem végre eljut odáig, hol minden összefoly a messzeség ködében. Hosszú sorban bárányfelhők úsznak a kék égbolton. S amint Poloniusként vizsgálom őket, lassanként emberi alakok bontakoznak ki a bárányfelhőkből : ismerős arcok, kicsinyek és nagyok, derültek és szomorúak, jellegzetesek és árnykép gyanánt szétfolyók beláthatatlan sorban. Ezek egykor mind éltek, küzdöttek, örültek vagy szenvedtek. Küzdés, öröm, szenvedés - ez az élet. Ott voltam én is közöttük, de lassanként elmaradoztak tőlem. Én még itt állok a hegyormon s ők annyi ezren mint puszta köd és pára ott úsznak a kéklő semmiségben. E letünt nemzedék alakjai közül szeretném néhány legkiválóbbnak képét felidézni a most élők előtt, akik közül őket nagyon kevesen, vagy nagyon kevéssé ismerték. Szeretném felújítani emléküket, nem rendszeres élet- és jellemrajzokban, aminőkkel az akadémiai emlékbeszédekben találkozunk, hanem néhány jellegzetes egyéni vonással, mely részint a velük való személyes érintkezés nyomán megmaradt emlékezetemben, részint mint megannyi pillanatfelvétel meg van rögzítve régi írásaimban. Emlékezetem visszanyúlik az 1848 előtti időkbe is. Ezen időknek többé-kevésbé elmosódott képei adják a háttért. Az 1848-49.-i évek egyes eseményei azonban már elég határozott vonásokban emelkednek ki ama háttérből. Ez az idő az nekünk magyaroknak, ami a franciáknak a németekkel küzdött rettenetes háborújok éve - l'année terrible!