Gyújtogatók, gyilkosok [antikvár]

Előszó Miért kell most, közel négy és fél évtizeddel azután, hogy a második világháború utolsó fegyverzaja is elhallgatott, a háborús bűnösökről beszélni? Hiszen olyan régen volt! Annak, aki ezt a kérdést feltenné, az ENSZ, a világszervezet határozatával kell felelni. Még 1968. novemberében fogadta el az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése azt a konvenciót, amely szerint a háborús bűntettek és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények tettesei nem kerülhetik el a felelősségrevonást — ezek a bűntettek nem évülhetnek el soha. De bárki azt mondhatja: a második világháború idején jelentősebb politikai vagy katonai posztot betöltött személyek, háborús, emberiség elleni bűnt elkövetett személyek nagy többsége már régóta halott, hiszen ha 1945-ben negyven év körüli volt valaki, az mostanában, ha még él, már a kilencven felé közeledik. Ám emlékezhetünk rá, hogy például a náci rémtettek elkövetői között nem kevés 17—18 éves fiatalember volt, a Kínára támadó Kvantung-hadsereg tisztjei között is sok húsz év körüli vett részt a baktérium-hadviselésben. S az is közismert, hogy a súlyos bűnöket elkövetőknek csak egy részét lehetett 1945 után felelősségre vonni — igen sokan eltűntek, hamis okmányokkal merültek el a névtelen milliók tömegében, mások meg idegen papírokkal, távol Európától kerestek búvóhelyet. Adolf Eichmann, a náci „Endlösung", az emberirtás legfőbb végrehajtója, SS-Obersturmbannführer 1960-ban Buenos Airesben került kézre — Ricardo Clement néven élt ott; Klaus Barbie még később került meg — ő is Latin-Amerikában bújkált. A „mosolygó gyilkos", az auschwitzi válogatóorvos, az embereken kísérletező szörnyeteg, dr. Mengele ugyancsak Latin-Amerikában élt — állítólag néhány éve ott halt meg.