,,Szivárvány havasán..." [antikvár]

Gerince kissé kifakult.
Részlet a könyvből: Élesen süvített a jeges szél és a Hargita gerince borzongva húzta magára a megfagyott hótakarót. Némely helyen olyan volt a hegy, mintha valami óriási sündisznó háta volna, máshol meg a kardpengeélesre fújt hótakaró, mint hatalmas, fehértajtékú tenger, hullámzott. Napok óta tartott ez a vihar. Márton levackolt a búbos mellől, nyújtózott egyet, ásított, nyögött is jót hozzá, aztán leakasztotta a szögről a bárányködmönt, magára húzta. Fejébe nyomta a báránysüveget és kinyitotta a kalyiba ajtaját. A hideg levegő meg hó sziszegve nyomult be a vékony ajtórésen. - Hová mégy Márton? - szólalt meg a búbos oldaláról egy fáradt, fonnyadt kis asszonyhang. - Kecskéhez. - Mi van véle? - kérdezte tovább a cérnahang. - Mi van véle, mi van véle - rezzent fel türelmetlenü a fiú hangjában a válasz - meg kel fejnem. Este van már! - felelte. - Be elszunnyadtam, Istenem, Teremtőm! Így van az ember, ha már vén, meg vak - motyogott az öregasszony - örök sötétség, soha napfény! Csak a sötét, csak a sötét! - sóhajtott hosszan, elnyújtva. Márton egy rántással kitépte az ajtót, kilépett a kalyibából. Kint rettenetes szél dühöngött. A kalyiba mögött elkerített kis faházban volt a kecske, néhány szárnyas: három tyúk, meg a kakas. Másuk nem volt Mártonéknak. A tatárok mindent elvittek, leöltek. Nemcsak az állatokat, hanem Márton apját, anyját, két kicsi húgát. Csak az öreganyja maradt meg vele; az is véletlenül. Márton egy fára mászott, amikor e hegyre is felkapaszkodott a rettenetes lovasnépből egypár.