Erdélyi autonómiák [antikvár]

Sok felelősségteljes szó hangzik el napjainkban Erdélyről, de majdnem ugyanannyi a felelőtlen kijelentés. Sem a nyilatkozatok, sem a tanulmányok nem mentesek a tévedésektől. Alapfogalmakat is jó lenni már tisztázni. Hányan léptek elő a konjunktúrában a kérdés szakértőjeként? Az Erdélyben élő nemzetek, népek, az erdélyi magyarság nevében kötnek paktumokat itthon és országhatáron túl, mondanak le olyan jogokról, amelyek követelése a dualizmus korában természetes volt az Osztrák-Magyar Monarchiában élő nemzetiségek részéről, vagy amelyeket még a román alkotmány szövege is biztosít. S mit szóljunk az olyan jelenséghez, hogy a kocsmák és éttermek zenekarai: "itt minden este eljátsszuk a székely himnuszt" reklámmal fogják a vendégeket. A parlamenti választásokra készülve a pártok jó kortesfogása: ki tesz többet Erdélyért. Mindez nem többet árt, mint használ? Az erdélyi problematika 22-es csapdája, hogy: 1. 1920-ig itt sohasem volt központi román állam; 2. az évszázadok során (ld. háborúk, behívás, emigráció) román többség alakult ki; 3. Erdélyt a magyarok és szászok építették fel; 4. a városokban ők éltek többségben; 5. a falvakban viszont a románság. A kérdések kérdése: helyes volt-e az Unió 1848-ban és 1867-ben Magyarországgal, majd 1920-ban Romániával? A magyarok épp úgy nem tudták elképzelni Erdély nélkül Magyarországot, mint ahogyan a románok sem Romániát. Létezett - létezik? - egy harmadik út is: midőn Erdély visszanyeri autonómiáját, illetve, ha visszatér a középkori államformájához: az önállósághoz. Erdély gazdasági-politikai-társadalmi berendezkedését egyébként is a 13. századtól 1848-ig a központi állam helyett az önkormányzati egységek: a magyar nemesi vármegye, a szász, a székely és korábban a román kenézségek határozták meg.