Hétköznapok, Ünnepnapok, Emléknapok [antikvár]

Miért maradok Erdélyben? Maradok! mert itt születtem. Európa térképén nem tüntetik fel ezt a falunevet: Póka. Angolul, franciául, svédül nem tudják így kimondani. Pedig ez így szép. Hosszú ó-val. Kicsi falu, alig egy pont Erdély térképén, de nekem így kedves. Nevemet ott írták be a keresztelési- és konfirmációi anyakönyvbe, számon tartanak. Itt, itthon vagyok „valaki". Innen indulni és ide visszatérni, innen elszármazni és ide hazajönni - a boldog vándor érzése. Szülőfalum csak egy lehet, és nekem ez lehet. Itthagyni szakítás, elhagyni tékozlás, menekülni lopás: meglopni önmagunkat és szülőfalunkat. Jeremiás fájdalmas sikolya öntött belém félelmet-bátor-ságot: „ azt sirassátok, aki elment, mert nem jő vissza többé, és az ő szülőföldjét nem látja meg" (Jer 22,10). mert szüleim itt élnek. Itt fogta kezem édesanyám és tanított járni. Hazamegyek és keresem a léptek nyomát, hallgatom a szombat esti harangszót, nézem a darócruhás templombamenőket, hallom a karácsonyi kántálást, gyönyörködöm a húsvéti színes bokrétákban. Érzem édesapám kezének szorítását, amint megyünk a rétre, úgy mint régen -, ö egyenes tartással, tiszta inggel, vállán a kasza, és én mellette bokré-tás-virágos szalmakalappal, fehér ingben, mert a szénacsinálás ünnep. És szorítom kezét most is, megkeményedett tenyerét. Ezt a kezet nem tudtam elengedni. S ha elmegy egy kocsi a ház előtt, édesanyám kinéz az ablakon: vajon nem „ők" jöttek? Tudom, érzem: vámak és keresnek „ a rokonok és az ismerősök között" (Lk 2,44). mert itt jártam iskolába. Égő gyertyával és Bibliával a kezemben, 'imádkozó ajakkal álltam be a menetbe ama télvégi napon. Mert én is visszakérem a marosvásárhelyi református kollégiumot, egykori iskolámat. Kérhetem, mert itt vagyok, mert két fiamnak, Koppánynak és Aj-tonynak szüksége lesz rá. Megállok az egykori kollégium előtt és eszembe jut: itt hallottam először Kós Károly, Bánffy Miklós, Dsida Jenő, Reményik Sándor nevét. Itt olvastam Mikes hazavágyó, Erdély felé szálló rodostói leveleit; keresem Bodor Péter emlékét zenélő kútja helyén. „Megtanultunk itt életet, halált" - mondom együtt a köhővel, Lászlóffy Aladán-al, és megkerülöm a Bolyai szobrot, mint húsz évvel ezelőtt a Gaudeamus-t énekelve, egy szegfüvei kezemben, és mondom tovább: „Ó, iskoláim, drága iskolák!"