A magyar katona ezer éven át (rossz állapotú) [antikvár]

A MAGYAR KATONA Megdobban a szívünk s lelkünkön a szeretet, hála, csodálat és büszkeség érzése árad el, ha gondolunk rája, mikor nevét halljuk. És van-e olyan rövid időrésze most életünknek, amikor - nappali munkánkban, estvéli lenyugvásunk és reggeli fölserkenésünk első pillanatában - reá ne gondolnánk? A magyar katonára. Én az én katonámra, te a tiédre és mindnyájan mindre, az édes mindnyájunk magyar katonáira. Mert kinek nincs most katonája, akire gondolva megreszket a szíve, s akit szerető gondjával, sokszor már talán fájdalmas gyászával, de mindig nemes büszkeséggel ölel át a lelke. . . A magyar katona most a mi erős védőpajzsunk, a mi szerelmes aggódásunk, hitünk, reménységünk, büszkeségünk. És ez volt a múltban is mindig, ezer esztendő küzdelmes harcaiban. A ma katonáit - testvéreinket, fiainkat, apáinkat, véreinket - színről-színre ösmerjük. Napról-napra halljuk, olvassuk immár hősregékbe illő tetteiket, melyekkel bámulatba ejtik a világot...