A szatmári béke [antikvár]

I. Földbe szúrt zászlók: elkerülheteden vég vagy árulás? 1711. május 6-án futár érkezett Bécsbe Magyarország keleti határszéléről. Mind a futár rangja, mind az a gyorsaság, amely-lyel az akkor nagy távolságot megtette, mind pedig a magával hozott dokumentumok az ügy fontosságát tanúsították. Nagy volt a várakozás a császári fővárosban is, a monarchia ügyeit irányító politikusok és az udvar körében: I. József császár ugyanis három hete halott volt, s a dinasztia egyetlen élő férfitagja, Károly főherceg a messzi Spanyolországban hadakozott. A monarchia vezetése fontos döntések előtt állt. Ludwig von Graven gróf, a császári hadsereg vezérőrnagya május 2-án indult Debrecenből, Pálffy János gróf főhadiszállásáról, s alig négy nap alatt hagyta maga mögött a mintegy 800 kilométernyi távolságot, pedig árvizekkel borított utakon és a pestis miatt vesztegzár alatt álló országon kellett áthaladnia. De a magával vitt okmányok mind a sietséget, mind a veszélyvállalást indokolták, hiszen azokat a politikai elveket rögzítették, amelyek hosszú alkudozások után lezárták a Habsburg központi hatalom és a magyar rendek nyolc éve — sőt történelmi távlatban nézve: immár egy évszázada — folyó fegyveres küzdelmét. A tábornok mint a tárgyalások résztvevője személyes élményei alapján is beszámolhatott arról az eseményről, amely nemcsak Magyarország, hanem a monarchia jövőjére nézve is oly fontosnak bizonyult: a kuruc felkelés záróakkordját jelentő majtényi zászlóletételről, bár az akkor — 1711. áprihs 30-án — inkább látványosnak, senunint egy ország, sőt egy nagyhatalom sorsát befolyásoló jelenetnek látszott.