Akiket Isten kihívott csatára [antikvár]

Előszó Foglyokat ejteni háborúban régi szokás. Rabságban elemészteni - ez sem új. Rabként szolgálatra kényszeríteni — egész társadalmi rend épült e két szóból összehabarcsolt alapra az ókorban. A lakosság rabszíjra fűzése először a történelem papirusz, agyagtábla és pergamen lapjain bukkan fel. Sajátossága maradt később véres keleti önkényuralmaknak. Vittek foglyokat tatárok, kunok, törökök. E sokféle rabság természetét összevetni, elemezni terjedelmes lenne. Szomorú bizonyítékkal, hogy mára jottányival sem lépett előbbre a társadalom, szolgál a XX. század. Rabszíjul — a fejlődés bizonyságául — marhavagon került. Magyarország lakosságát a II. világháború csapásai közül legnagyobb mértékben a hadifogság sújtotta. Hatszázezer körüli azok száma, akiket szovjet fogságba vetettek, s majdnem feleennyit zártak a nyugati hatalmak táborokba. Kétszázezren haltak meg drótkerítések mögött vagy még mielőtt odaértek volna. A hadifogságról — engedjük meg — a legtöbbet és leghitelesebben azok tudnak, tudtak, akik hazatértek. Legtöbben azonban hallgattak. Legtöbben azonban meghaltak. Néhányan szóltak -s az el is szállt. Páran írtak. A Hadtörténelmi Levéltárban számos hadifogoly visszaemlékezést őriznek, és százas nagyságrendben vannak még beleltározatlan emlékezések. A Magyar Nemzeti Levéltár is őriz ilyeneket. Legnagyobb számban azonban a magyar családok kezében vannak, lehetnek ilyen feljegyzések. Talán a legjobb helyen. A levéltárakban őrzött iratok az elmúlt évtizedekben nem sok fényt kaptak. Egy szemelvényező köteten kívül — mely kivonatoltan, pár mondatba gyúrva adta vissza némely emlékezés fontosnak vélt tartalmát — semmit. Egy családban becsben tartják az édesapa, nagyapa, nagytata, dédapa, sőt ükapa naplóját, emlékezését. Forgatják, beleolvasnak, emlékeznek. Tanúság e kötet. Részükké lesz atyáik történelme. Inkább, mint bármely tankönyvet lapozva. Hisszük, hogy minden emlékezés érdemes arra, hogy megismerhesse a magyarság. A szűkszavúak is, a bőbeszédűek is. Művelt embereké is, egyszerű embereké is. Tiszteké is, bakáké is, civileké is. A történészek többségükben csak esszenciával foglalkoznak. Emlékezésekből, naplókból kiszűrik az általánost, egyetemest, fűszernek belétesznek tövétől elszakított egyéni tapasztalást. Emberből, egyénből nem marad más. Szükség van erre is. Látnunk kell az erdőt. De a fát is. Nem létezett hadifogság önmagában. Hadifoglyok voltak. Nem moshatjuk el egyéni arcukat. Csak őket élesen látva engedhetünk a fogalomnak teret, de körbekerítve s annyit, mint alattomos vadnak. Megtéved, aki csak általánosít. Még az általánosításban is. Csak a számokat tekintve: a szovjetunióbeli táborok számát több ezerre teszik. S hány visszaemlékezés, napló van kiadva? Néhány száz. S mennyi a levéltárakban? Párszor ennyi? Számos táborról tehát egyetlen emlékezésünk sincs, egyetlen mondat sem maradt fenn, pedig a legtöbbe bizonyára jutott a félmilliónál több odahurcolt és élve megérkezett magyarból. Nyugatról sincs sokkal több feljegyzés. Ha lenne tehát ezer emlékezés szovjet táborokra, akkor