Hősök? [antikvár]

BEVEZETÉS Előszó Budapest ostromának története egyre nagyobb érdeklődést vált ki az olvasóközönség soraiban - és nem csupán Magyarországon. Erről többek között a Budapest ostroma című, hét országban összesen 18 kiadásban megjelent kötetem iránti folyamatos kereslet tanúskodik. Egyre több spontán visszaemlékezésnek, szoborállításnak, emléktúrának és emlékhely létesítésének vagyunk tanúi, igazolva azt, hogy Budapest több mint hetven évvel ezelőtti ostroma ma is a kollektív emlékezet kitüntetett színhelye. Másképp megfogalmazva: „élő történelem". Pierre Nora francia történész dolgozta ki a kollektív emlékezet tézisét, amely szerint bizonyos szociális csoportok (esetében a francia nemzet) emlékezete konkrét földrajzi helyeken kristályosodik ki. Egyre inkább úgy tűnik, hogy magyar szempontból Budapest ostroma megfeleltethető Nora tézisének. A német nemzettudat szempontjából ugyanakkor Budapest 1944/45-ös ostroma nem bír különösebb jelentőséggel. Csupán marginális esemény abban a katasztrófasorozatban, amit a második világháború jelentett, és még az ostrom legvéresebb fejezete, a kitörési kísérlet is az 1945. február 13-ai drezdai bombázás árnyékába kerül. Tekintettel a német háborús veszteségekre, nem is várható, hogy Budapest szerepe Németországban a jövőben különösebben felértékelődjön. Hasonló a helyzet orosz szempontból is. A magyar emlékezetkultúra számára azonban Budapest második világháborús ostroma egyre fontosabb eseménnyé válik. 1990-ig az ezzel kapcsolatos kollektív emlékezet egyáltalán nem nyilvánulhatott meg. E sorok írója jól emlékszik még arra az időszakra, amikor az iskolai ünnepélyeken úttörők és kisdobosok mondták fel a kötelező történeteket az éppen hogy csak karórákat nem osztogató szovjet katonák humánumáról és a „gaz német fasiszták" rémtetteiről. 7