"Hű vitézségért..." [antikvár]

ELOSZO /ost, midőn a katonai pálya eszméje, czélja a szociális és politikai élet eszméjével tökéletesen eggyé olvadt, most van valódi fenséges becse azon érdemjelnek, melyet a népszabadság harczában dicsőséget vívott hős egyenesen a nemzet kezéből kap. Mert mindeddig akár polgári, akár katonai érdemjelek osztogatása a zsarnokság melletti kitűnő szolgálat jutalma volt. Igazi béres ajándék a vitézségnek " E költőien lényeglátó gondolatsorral indította a debreceni városházán 1849. március 9-én lezajlott ünnepségről szóló tudósítását a hivatalos lap, a Közlöny másnapi száma. „ Olly fényes ünnepélynek voltunk a kormány elnökénél tanúi - folytatódik a március 10-i híradás - melly, ügy hisszük, mind az érdeklettek, mind a nézők kebleiben tartós benyomást hagyand. Hadi főnökeink legjelesbjei az újonnan alapított érdemrend középkeresztjével díszesíttettek. Ezúttal Kiss Ernő, Vetter al-tábornagyok, Görgey Arthúr, Perczel Mór, Damjanics, Bem tábornokok és Guyon ezredes valának azon kitűnő férfiak, kik a nemzet kezéből a közelismerésnek tanújelét vevék a hadügyminister, a Debreczenben levő tábornoki kar, a honvédelmi bizottmány tagjai és más nézők jelenlétében."' A Honvédelmi Bizottmány országosan tisztelt elnöke - Kossuth Lajos - ugyanazon a napon képviselőházi beszédében is hangsúlyozta a kormány azon törekvését, miszerint „magát az érdemesek kitüntetésére kötelezve érzi". Az érdemrenddel „ keblökre tűzetvén azon zálog, hogy valamint ők igaz magyar érzelmöknél fogva a hazának mindig hívei maradnak, úgy azon zálog oda tűzésével a nemzet lekötötte irántuk nagyrabecsülésének, tiszteletének s érdemeik elismerésének zálogát. A „nemzet elismerésének zálogai", amelyeket a hősök egyenesen a nemzet kezéből kaptak, a szabadságharc fennmaradt kitüntetései, ha mindet összegyűjtenénk is, ma egy nagyobbacska múzeumi tárlóban elférnének. Szabadságharcunk ezen ereklyéi az elmúlt másfél évszázad alatt számbelileg is megfogyatkoztak, másfelől a nemzeti köztudatból is eltűntek, feledésbe merültek.