Nyitás és elrettentés: Az iráni kül- és biztonságpolitika, 1997-2004 [antikvár]

I. BEVEZETŐ A tanulmány célja átfogó képet nyújtani az Iráni Iszlám Köztársaság kül- és biztonságpolitikájáról, amely állam 1979-es megalakulása óta különböző módokon folyamatosan a nemzetközi érdeklődés és figyelem középpontjában áll. A politikai iszlám gyakorlati alkalmazásából eredő sajátos politikai berendezkedés, valamint a szintén különlegesnek tekinthető külpolitikai irányvonal különös jelentőséget kölcsönöz ezen országnak, amely már kiterjedéséből, nagyszámú népességéből, gazdag természeti kincseiből, sajátos kultúrájából és földrajzi elhelyezkedéséből adódóan is kulcsfontosságú szereppel bír a Perzsa-öböl térségében, illetve a szélesebb nemzetközi politikában. Ruhollcih Khomeini ajatollah halála óta az Iráni Iszlám Köztársaság nagy változásokon ment keresztül. A nyolc éven át elnöklő Hásemi Rafsz.andz.scmi vezetésével a technokrata tábor számos ponton eltért a forradalmi ideológiától, és egy pragmatikus, a nemzeti érdekeket szem előtt tartó politikát folytatott. Megkezdődött egy liberalizálási folyamat, amely Mohammad Khátami elnöksége alatt érte el a csúcspontját. Az iráni társadalom többsége számára az igazságos és szabad iszlám társadalomról Khomeini ajatollah által alkotott ábrándkép nem vált valóra. A reformokra irányuló kívánság évről-évre sürgetőbben jelentkezett a választásokon, az intellektuális fejlődésben és a társadalmi tiltakozás különböző formáiban. Az iráni lakosság - melynek közel 60 százaléka huszonöt év alatti -elvesztette az iszlám rendszer iránti illúzióit, és politikai reformokat követel. De lehetséges-e megreformálni a fennálló rendszert? Kétségtelen tény, hogy a Rafszandzsáni vezette pragmatista kormányzat és a Khátami féle reformista adminisztráció a „kis szabadságok" biztosításával ért el bizonyos eredményeket, de a demokratikus átalakulásra mindezidáig nem került sor. Az alkotmány által rögzített párhuzamos intézményrendszer ugyanis nem ad lehetőséget a hatalmi berendezkedés megreformálására. Minden „demokratikus" intézménynek megvan az „antidemokratikus" párja, ami lehetetlenné teszi a rendszer valódi demokratizálását. Ráadásul 1979 óta ugyanaz a forradalmi elit kormányoz, amely a speciális - választott és kinevezett intézményekből álló - rendszernek köszönhetően folyamatosan képes arra, hogy megőrizze hatalmát a politika és a gazdaság területén. A fennálló hatalmi struktúra eredményeként a nép akarata csak másodlagos lehet az elit kívánalmai mögött. A konzervatív klérus hatalomhoz való erős ragaszkodása mellett valójában lehetetlen a rendszer belső megreformálása. Ezzel tisztában van a reformokat követelő iráni lakosság is. Kérdés azonban, hogy ilyen körülmények között hogyan valósulhat meg az irániak demokrácia iránti igénye?