Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban [antikvár]

Szabó Ervin történelemszemlélete A sokszázados magyar mult mázsányi súllyal nehezedik a magyar jelenre. Ezt a mindennapi politikában ugyanúgy érezzük, mint a tudományban, a társadalomelemzésben, a gazdaságpolitikában vagy a művészetben. A kultúrvilág nemzetei túlnyomórészben nem csupán felszámolták a mnl; tat, hanem le is számoltak vele, s amit aj mai időkre meg őriztek belőle, az nem súlyos tehertétel, hanem a tanulságok bő forrása, az igaz történetírás kútfeje, a helyes és hasznos kormányzás — politikai és gazdasági koimányzás — irányjelzője. Más nemzetek szégyentelenül tekintenek vissza történelmükre s gátlás nélkül merik abból megdicsérni azt, ami jó volt, s szigorúan bírálják mindazt, ami a történelmi távlatból károsnak, hamisnak, vagy igaztalannak bizonyult. Mi az öka annak, hogy a 20. század magyarsága mind a mai napig nem tudott, nem akart nyiltan és őszintén szembenézni ezzel a múlttal, mi az eredete annak, hogy súlyos anatémával sújtották mindazokat, akik ezt a szabad és igaz szembenállást írásban vagy szóban megkísérelték, miért kell ma úgy éreznünk, hogy a mult csak kis részben jelent erőforrást a nemzet számára, de annál nagyobb fokban érezzük nyomasztó súlyát magunkra nehezedni? A magyar történelem fejlődése — ha egészen szigorú ós tárgyilagos szemmel nézzük — a 16. század közepén akadt el. A török hódoltság kezdete olyan korszakot indított meg, amelyben elhalt, elsatnyult a nemzet életereje, csenevésszé lett népi sajátossága, megszűnt nemzeti önállóságának lehetősége is. A három részre szakított országért két nagyhatalom verekedett s a két érdek között a magyarság nemzeti önállósága elveszett. Kis népek tragédiája ez, amely beteljesedett rajtunk — de ez a tragikum csak magyarázza s nem menti, - 3 -