Istenért, királyért, hazáért! [antikvár]

A Nagy Háborúról való első - és sokáig egyetlen - emlékem anyai nagyapámtól, a híres preparátortól, Till Gergelytől származik. Tüzér volt a déli fronton, és azt mesélte nekem, hogy egyetlen repülőt sem lőttek le. Szándékosan mellé céloztak a Ne ölj!" parancsolat szellemében. Nem volt miért kételkednem nagyapám szavában, az ötvenes évek korombeli gyerekei még amúgy is mindent elhittek a felnőtteknek. (Például azt a valóban kézenfekvő magyarázatot, hogy az Alagút azért épült, hogy a Lánchidat esőben oda behúzzák.) Nyolc-tíz évesen továbbgondolva nagyapám szavait, a végeredményt igen helyénvalónak éreztem: a Jóisten azzal jutalmazta nagyapám döntését, engedelmességét a parancsolatnak, hogy mindenható erejével megtartotta őt az élők között abban a pokolban. Ezt így rendben lévőnek tartottam. Emlékeim szerint egyszer még szó került a háborúról. Élete utolsó heteiben. Amikor a kihívott mentősök nem tudták a hordágyra fektetni. Nem volt hajlandó ráfeküdni. Jártányi ereje sem volt, s újra meg újra kitépte karját az őt támogató két férfi szorításából. Amint haladtak lefelé a tizennégy lépcsőn, nem tudom, hányszor mondta el leírhatatlan hangon én az olasz fronton harcoltam". Tizenöt éves voltam ekkor, ő hetvennyolc. Háborús éveinek kézzelfogható emléke a látcsöve, a frontról hazahozott, nagyanyánknak font kicsiny virágkoszorúja, ami bekeretezve életem során mindig falon volt (most a kiállításon látható), valamint a szintén örökké falon függő, két általa kipreparált tarisznyarák, amelyeket az Adria partjáról hozott haza Budára - ha már arra járt. Ezek is szerepelnek a Nagy Háborúról szóló kiállításunkon. Amikor 2013 őszén eszembe jutott, hogy idén lesz a háború kitörésének centenáriuma, előbb gondolatban jártam végig raktárainkat, majd a tél folyamán a valóságban is megtettem ugyanezt. Raktárpolcok, rég nyugton hagyott fiókok, meg különféle pókhálós és poros dobozok már-már elfeledett sora tárta fel titkait". Sok mindent találtam, de néhány fontos darab - amelyekre pedig határozottan emlékeztem - nem került elő. Például apai nagyapám, Vörösváry Ferenc - aki önkéntesként vonult be - kétmilliméteres gyönyörű betűivel telerótt tábori levelezőlapjai a frontról. A saját raktárak és rejtekek felderítése után számba vettem a rokonság, az ismerős családok és gyűjtemények néhányát, ahonnan a kiállításhoz nélkülözhetetlennek tűnő - a mi anyagunkból hiányzó - darabokat kölcsönkérhetjük.