A hontalanság évei [antikvár]

Ez a könyv nem kíván előszót. Rögtön az első lapok mélyen megragadják az olvasót. Az író máris elevenébe vág; nemcsak tárgyának, hanem népmilliók rejtett érzékenységének és kiáltó érdekének. Az én szavam itt voltaképpen hozzászólás: hozzátevés. A tudományok emberének adataihoz az író adatai. Amikor a második világháború után a közép-európai nemzetek szellemi érintkezése újra megindult, az a megtiszteltetés ért, hogy a Magyar írószövetséget képviselhettem a Cseh írószövetség meghívására, Prágában. Ugyanakkor Budapest cseh írót fogadott. Afféle csereakciók voltak ezek. A háborút és fasizmust átgyötrődött népek kezet is nyújtottak egymásnak, művészeken át, ideértve az operaénekeseiket, táncosaikat. Bemutatkozásuk képességeiket is megmutatta, sikeresen. A szó művészeinek szóval kellett vizsgázniok. A megtiszteltetésben azért is lett részem, mert már a háború előtt fordító munkatársa voltam - József Attila és Szabó Lőrinc társaságában - annak a magyar nyelvű csehszlovák versgyűjteménynek, melyet a mártírhalált halt Anton Straka szerkesztett velünk olyan kölcsönös ügybuzgalomban, hogy az hamarosan meghitt barátsággá melegült. A megkülönböztetett elszállásolás, ellátás keretében a prágai írószövetség fogadással is megvendégelt, alkalmi szerzői esttel egybekötve, a szövetség székházában. Válogatott közönség gyűlt össze. Megjelent a cseh líra akkori legnagyobbja, Vitézslav Nezval. Az ő verseiből én ültettem át magyarra több mint egy tucatot, csak balladáiból ötöt-hatot. Az első sorban, mellettem foglalt helyet s onnan is lépett föl nagy termetével nehézkesen a színpadul szolgáló dobogóra. Megnyitóul fölolvasta azt a nyolcsoros verset, melyet - nyilván viszonzásul - ő ültetett át műveimből csehre.