Franciaország és a magyar forradalom 1956 [antikvár]

ELŐSZÓ A nyugat-európai humán értelmiség a második világháború tapasztalatai nyomán, a nemzetiszocialista jelenség emberi-társadalmi ellenszerét keresve, erősen hajlott a baloldali eszmék felé. Sokan közülijk követendő mintát véltek felfedezni a szovjet állami berendezkedésben, és szimpatizáltak saját nemzeti kommui-iista pártjaikkal. Különösen jellemző volt ez Franciaországban és Olaszországban, ahol a széles körű ellenállási mozgalomban a kommunisták eminens szerepet játszottak. A hajlamot alátámasztotta, hogy 1941-től kezdve 1944 júniusáig voltaképpen egyedül a szovjet Vörös Hadseregtől várhatták a nyugat-európai népek a nemzetiszocialista megszállók vereségét, mivel az angolszász légitámadások mit sem enyhítettek sanyarú sorsukon, és érzékeUretően nem hozták közelebb a megszabadulás pillanatát. A hangulat az 1944. június 6-i partraszállást követően megváltozott ugyan, de ez nem hamvasztotta el a megbecsülést az évek óta hatalmas áldozatokkal járó keleti háború hősei iránt. A valódi hősök és a sztálini állam között pedig a messzeségből nem volt könnyű különbséget temii. Az idilli képet a Szovjetunióról a háború utáni években elsőként a magyar forradalom tépázta meg. Nem állítható, hogy mindenestől összetörte, de az igen, hogy megjelentek az első repedések a falon. Kecskés D. Gusztáv széles forrásbázison nyugvó dolgozata ezeket a repedéseket mutatja meg a francia politikai közegekben, az értelmiségi körökben és a jelentős folyóiratokban, valamint a baloldali társadalmi bázisban. Jóllehet a nyugat-európai sajtóban, így Franciaországban is, szinte senki sem beszélt „forradalomról", hanem felkelést, lázadást, rebelliót emlegetett, mégis szép számban voltak gondolkodók, akik megértették a budapesti és magyarországi események - ma már nyugodtan állítható - világtörténelmi jelentőségét. Közöttük volt Annié Kriegel, a nagy tekintélyű kommunista újságírónő, aki 1956 miatt lett hitehagyott. Ö úgy látta, és le is írta, hogy a magyar forradalomnak „jutott a privilégium, hogy nagy hangon beharangozza a nemzetközi kommunizmus felbomlási folyamatát". Albert Camus határozottan elítélte a szovjet beavatkozást, Jean Paul Sartre megiiigott addigi hitében, Simoné Signorét, a korszak világszerte ünnepelt filmsztárja pedig -valamivel később - szovjet vendéglátói szemébe mondta, hogy az egykori hős szovjet csapatok átváltoztak „egy gyarmati bevetés lövészeivé". Kisvártatva több politikai elemző leszögezte, hogy a magyar felkelés volt az első antitotalitárius forradalom, és ez a megállapítás máig megállt a helyén. így fogalmazott a kor nagy hatású francia filozófusa, Raymond Aron, 11