Putyinizmus [antikvár]

Előszó a magyar kiadáshoz Az orosz történelem számos krónikája csalódások története, főleg az indokolatlan vagy túlzó remények miatt. Ez egyetlen időszakban sem volt nyilvánvalóbb, mint a Szovjetunió széthullása óta eltelt bő két évtizedben. A folyamat akkor érte el a csúcspontot, amikor Oroszország behatolt a Krímbe és Kelet-Ukrajnába. Az oroszok lakta területek sikeres visszahódítását részletesen leírták és elemezték, erről fölösleges újra beszélni. Az akkori események alapján feltételezik, hogy az oroszok hasonló stratégiát fognak alkalmazni másutt - például a balti országokban vagy Moldovában. Sokan úgy vélték, hogy mindez végül további olyan területek visszafoglalásához vezet, amelyeket a zűrzavaros 1990-es években veszítettek el, általánosságban pedig az orosz befolyás megerősödését eredményezi Kelet-Európában vagy talán még azon túl is, vagyis hogy Oroszország ismét visszaszerzi szuperhatalmi pozícióját, s ebben a minőségében vesz majd részt a világ ügyeinek intézésében. Ennek a folyamatnak a beindulása az adott körülmények között egyszerűen logikus, szinte elkerülhetetlen volt. A hidegháború befejeztével a nyugati fővárosokban senki sem kívánt visszatérni a konfliktusok korához. Ha nehezményezték és sajnálták is az orosz módszereket, senki sem akart összeütközésbe kerülni a Kreml vezetőivel amiatt, hogy nagyobb katonai segítséget nyújtanak (például nehézfegyvereket szállítanak) az Oroszország által megtámadottaknak. Az a kérdés viszont továbbra is nyitott, hogy meddig engedje a Nyugat elmenni Moszkvát az elvesztett befolyásának és területének visszaszerzéséért indított ellentámadásban. E kérdésben Nyugaton és a NATO-ban is különböző vélemények vannak. Némely országok, mint például a balti államok, Lengyelország és Románia, azonnal fenyegetve érezték magukat, és erős fellépést követel-