A kompromisszumok kora [antikvár]

Előszó: Ha csak címszavakban kellene szólni az 1711 és 1815 közötti korszakról, akkor először a kompromisszum szót emelném ki. A feszült XVII. század és a XVIII. század elejének függetlenségi mozgalma után az abszolutizmus kiegyezett a magyarsággal, s a Pramatica Sanctióval időtállóan illesztette be Magyarországot a Habsburg Birodalomba. másodszor a kompromisszum kisszerűségét hangsúlyoznám, mert a paktum nem az ország, hanem az egyetlen komoly politikai tényező, a rendiség érdekeinek mentén jött létre. Ez pedig a felvilágosodás dinamikus évszázadában megújulásképtelenségre ítélte a politikai közéletet és annak fórumait. Harmadszor az abszolutizmus janus-arcúságát kell megállapítani: a Bécsből kiinduló modernizációs törekvések politikai és gazdasági diszkriminációval összefonódva jelentek meg. Ez nemhogy megingatta volna, hanem - valóban országos érdekek képviselőjévé emelve - csak megerősítette a rendiség konzervatív azonosságtudatát. Az abszolutizmus és a rendiség e paradox harca és kompromisszuma - negyedszer - légüres térbe helyezte a magyar progresszió képviselőit, akik sem a nemzetellenes társadalomkorszerűsítés jegyében munkálkodó (felvilágosult) abszolutizmussal nem tudtak tartósan együttműködni, sem a nemesi nemzetben gondolkodó, konzervatív többséggel nem óhajtottak azonosulni. Végül a társadalomfejlődés lassúságát emelem ki. A népesség nagyarányú növekedése, az anyagi kultúra fejlődése ellenére a nemes, a polgár és a paraszt döntő többsége fölött átsuhant a felvilágosodás évszázada.