Kádár János utolsó beszéde [antikvár]

Hölgyeim és Uraim! Magyarok! Úgy mondom ezt, mintha egy Shakespeare-drámában lennénk. Úgy és azért mondom: magyarok, amiért Hamlet, mikor Ophélia sírjába ugrott, azt kiáltotta: „Én vagyok, Hamlet, a dán!" A törvénytelen uralkodóról, a gyilkosról, ha nem is anyánkat, de a hazánkat elszerető trónbitorlóról, a mi tehetséges Claudiusunkról, Kádár Jánosról és az ő sokakat megrontó hatalmáról szeretnék személyes vallomást tenni, mégpedig úgy, hogy elemzem és kommentálom életének utolsó, zilált, szenvedő lélekkel rögtönzött beszédét, amit az MSZMP zárt ülésén, hívatlan vendégként mondott el. Miért teszem ezt? Kádár János élete és tevékenysége meghatározta az életemet. E tény súlyával és jelentőségével a magam részéről teljesen tisztában vagyok, ezért nem gondolom, hogy pálcát törhetnék felette. Képletes értelemben sem óhajtom megtapodni a hulláját, máig temetetlen - temethetetlen, mert a politikusok által figyelemre sem méltatott - emlékét: kísértetszerű jelenlétét és hatását hétköznapjainkra. Mindenesetre meggyőződésem, nem hallgathatok arról, amit ő velem, velünk és az országgal tett - és tesz. Szeretném megérteni az indítékait, és így megértetni Önökkel is, hogy mit érzek sorsában drámainak, mit tekintek népünkhöz intézett, már-már istenítélet-szerű figyelmeztetésnek az 11