Kézai Simon Magyar krónikája [antikvár]

A legrégibb reánk maradt egyetemes magyar történelmet veszi az olvasó Kézai Simon mesternek, IV. (Kún) László király hű udvari papjának krónikájában. A XI. század nagy magyar szentjeinek: Istvánnak, Imrének; Gellértnek és Lászlónak legendáival indúl meg történetírásunk. A nemzetet alig látjuk bennük, csak a kitünő szentek személyét, mintha csak azt akarnák jelezni, hogy maga a nemzet ekkor még nem illeszkedett be a Nyugot keresztény kulturájába és csak az a néhány kiváló alak köti ahhoz. A mint azután, századok multán, nemzetünk maga is részesévé és tényezőjévé válik Nyugoteurópa művelődésének, történetírásunk tágult keretében a nemzet történelmének rajza is helyet talál. Anonymus, III. Béla király jegyzője, és jó félszázad múlva Rogerius, nagyváradi kanonok, nemzeti történelmünk csak egy-egy roppant fontos mozzanatának adja bőven színezett rajzát: az első a honfoglalásét, a második a tatárpusztításét. Kézai szűkebb, sőt néhol nagyon is szűk mederben, de az egész magyar történelmet összemarkolja, a honfoglalástól Kún Lászlónak a kunokon nyert hódmezei győzelméig, 1280. augusztusáig.