Lélekhíd [antikvár]

Dokumentumpróza? ​Levélregény? Pszichológiai látlelet? Mind egyszerre, s mégsem az. Kevesebb is, több is, de inkább több. A véletlenek szövedékén keresztül még 1984 elején Albert Gábor (ahogy később bebizonyosodott) a rendszer bukását előkészítő Emelt fővel című könyve kijutott az Egyesült Államokba, s az ötvenes évektől ott élő „világvándor”, hivatását tekintve egyébként festőművész Kürz János úgy érezte, a könyv róla és neki szól, s levélben kereste fel a szociográfia szerzőjét. Evvel kezdődött el annak a szellemi hídnak építése (talán a magyar irodalom utolsó levélregényéről van szó), amely az egymásra találás örömén túl a két különböző és mégis egymásba fonódó, egymást alakító társadalom alakulásáról épp úgy képet rajzol, mint két művészalkat sajátos valóságszemléletéről, problémáiról, amely ebben a korszakban 1984-től 1990-ig Magyarországon szinte élet-halál kérdését is jelentette. A „véletlenek szövedéke”, Albert Gábor és Kürz János „levél-freskója” törvényszerűségeket fogalmaz meg. A levelek történelmet idéznek, régi történéseket, mint az első világháborút követő vagonlakók időszakát, a rendszerváltó fordulatokat, a nyolcvanas évek sok be nem teljesült reményét. A pontot a történelem tette a regény végére: a szereplők, Kürz János 1990-es, majd Albert Gábor 2017-es halálával. A híd azonban felépült. Albert Zsuzsa emlékei pedig további támpontokat adnak, eligazítják az olvasót, aki magában is felépítheti ezt a lelki hidat, amely a múltat köti össze a jelennel, s választ kap arra a kérdésre, hogyan építhetjük tovább ezt a jövőbe vezető szellemi hidat.