Rajtad is múlik [antikvár]

Kolozsvárt születtem, 1941-ben. Édesapám Fiúméban, Édesanyám Szombathelyen, mivel Felsőpulyához, ahol nagyapámék akkoriban laktak, ott volt a legközelebbi kórház. Erdély, Horvátország, Ausztria. Ha időben távolodunk, a földrajzi környezet is bővül. Anyai nagyapám német volt, elemista korában került Magyarországra, nagyanyám felmenőinek szülőhelye a Csallóköz, ugyanez apai oldalról Baranya és Tolna. Temetőbe Gödöllőre és Pécsre járok. Szülővárosomat alig háromévesen hagytam el, s csak harmincévesen láttam újra, akkor is kiváltva ezzel az Orvostovábbképző Intézet buzgó párttitkárának neheztelését, mert egy május elsejei felvonulás helyett mentem Házsongárdot járni. Bevallom, megérte. Felnőttként újra megismerhettem Galambos Erzsike nénit, régi háztulajdonosunk feleségét, akinek csodálatos "tőtikéjének" és mézes krémesének íze soha nem halványuló emlékké vált. Emlékké vált azóta Erzsike néni maga is, bár még élhetne. Élhetne, ha a hatvan év feletti román állampolgárok számára nem tiltották volna a kórházba vitelt épp akkor, amikor egy viszonylag enyhe szívinfarktus jelentkezett nála. Enyhének gondolom, mert otthon, kezelés nélkül még két hétig élt. Egy harmadik világbeli kórházban is meggyógyult volna. Halála nemcsak fájó emlék, mozgósító erő is lett. Tenni kell valamit, hogy ilyen ne fordulhasson elő. Sehol. Még a magyarok, szászok, székelyek, románok oly igen szeretett édes Erdélyében sem.