4 nap, amely megrengette az országot [antikvár]

Fedlapjai kopottasak, karcosak.
Amióta eszemet tudom, ellene voltam a leszámolásnak. Csak Danton tehette meg, korának vidám halálú forradalmára, hogy kedélyesen azt mondja: „Aztán majd mutasd meg a fejemet a népnek. Megéri a fáradságot.” Én inkább Leonardo da Vincivel, minden idők legtiszteletreméltóbb bölcsével értek egyet, aki viszont azt sugallta népének: „A legnagyobb és egyben legkisebb uralom az önuralom.” Mindig híve voltam viszont az elszámolásnak, még ha magam elszámoltatást nem is nagyon kezdeményeztem. Ellentétben ellenfeleimmel. Most e könyvben is csupán beszámolni kívánok. Mondandóm hangnemében, szerkezetében és témaválasztásában bizonyára több helyen is szubjektívnek tűnik majd, kinek-kinek másképpen. Ezt a veszélyt azonban vállalnom kellett. Nem értettem egyet ugyanis Nyers Rezsővel – és a részben őt megerősítő Grósz Károllyal sem – abban, amit október 10-én délelőtt mondtak a Központi Bizottság apparátusa tagjai előtt. Hogy tudniillik még nem készíthető el a kongresszus mérlege. Attól tartok, hogy a helyzet éppen ellenkező: ki-ki elkészítette a saját számvetését. És aki még bizonytalan, az hamarosan ugyancsak éles döntésre kényszerül. Kezdettől azt vallottam, hogy ez a kongresszus olyan sorsforduló, ugyanakkor a párt és a kongresszus vezetetlensége – avagy tévútra vezetése – miatt a párttag küldöttek olyan etikai és emocionális bizonytalanságban élnek majd, hogy legelőször is önmaguknak, saját tisztességük és belső békéjük ügyének tartoznak felelősséggel. Semmilyen mundért ne vállaljanak, semmilyen kötelező illemtant, játékszabályt. Legyenek szuverének. Abban viszont teljes értékűen. Akinek ez menetközben nem sikerült, az úgyis rákényszerül majd – vagy ha mégsem, akkor esetleg tudathasadásban, megalkuvásban tölti napjait, hónapjait. Az én döntésem 1989. október 9-én 18.25 perckor – legalábbis kongresszusi küldetésemet illetően – ekkor – megszületett. Visszaadtam a kongresszusnak a mandátumomat. Tudatában voltam annak, hogy mindez szükségszerűen milyen döntési kényszerpályát szab ki számomra és – velem kapcsolatban – az új vezetés számára. S ez szükségszerűen érinti viszonyomat a Magyar Szocialista Párthoz, s a döntést hozók viszonyát hozzám, mint az a MSZMP volt tagjához. 1970-ben olyan pártba léptem be, amely merészen új volt, Közép- és Kelet-Európa legmodernebb pártja. Számomra 19 éven keresztül megmaradt ilyen minőségűnek. Hogy mégsem igazolok az új pártba, és hogy a kongresszus menetében többször is „nem-mel” szavaztam alapvető kérdésekben, az nem nosztalgiának, nem érzelmi vagy bürokratikus vaskalaposságnak tudható be. Éppen ellenkezőleg. Annak, hogy túl sok volt már a kompromisszum. Hogy nem született radikális elválás, összemosódnak a programbeli elképzelések, a politikai etikumok. Hogy működésképtelennek tűnik számomra az Elnökség, és így tovább terjed a legfőbb veszély – és a legfőbb veszély az én szememben sohasem az volt, hogy mi lesz a párttal, hanem az, hogy képes marad-e a párt az ország, a társadalom irányítására abban a szétzilált helyzetben, amelyet elsősorban mi párttagok idéztünk elő, legfőképpen pedig vezetőink –; szóval, hogy egyre nyomasztóbbá válik annak a veszélye, hogy az ország rásodródik a tartós instabilitás útjára. A kongresszuson tovább mosódó vonalak és bizonytalan arcot mutató testületek és apparátusok nem segítettek a helyzet, a felelősség, a kiútkeresés radikális tisztázásában.