A birodalmi centralizációtól a dualizmusig [antikvár]

Az egykor a Habsburg-monarchiában élt nemzetek sorra megírták 1867 történetét a maguk nemzeti históriája, a maguk nemzeti, esetleg társadalmi törekvéseinek aspektusából. Furcsa módon az osztrák-németek maradtak ki e sorból. A Monarchia osztrák monográfusai az 1867. évi nagy átalakulást rendszerint a kormánypolitika szemszögéből vizsgálják, s ha mégsem ezt teszik, egy bizonyításra sem szoruló axiómából indulnak ki: az 1860-as évek osztrák császárbirodalma mint német centralizált állam az osztrák-német polgárság birodalma volt, s így e polgárság a Monarchia dualista megosztásával, a „Gesamtstaat" eszméjének feladásával meglevő hatalma egy darabjáról mondott le. A történetírás ilyen megkövült állításai azonban gyakran revízióra szorulnak. E munka megkísérli feltárni, mit jelentett valójában az osztrák-német polgárság számára a Habsburg-monarchia, mennyire volt az ő birodalma, vajon szilárdnak, rendíthetetlennek bizonyultak-e azok a hatalmi pozíciók, amelyeket a centralizált állam teremtett számára az 1860-as évek elején, majd az 1866. évi döntő háború után, s végül 1867-ben nyert vagy veszített-e pozíciójából. Kutatásunk új kiindulópontja feltehetően új összefüggések felismerését segíti elő a kiegyezés nem feltáratlan, de nyugvópontra máig sem jutott kérdésében. Jól ismert az a belső átalakulás, amely 1861-hez vezetett Ausztriában, a februári birodalmi alkotmányhoz, Schmerling konstitucionális kísérletéhez. A fordulatot 1859 hozta, amikor a Monarchia kedvezőtlen nemzetközi helyzetben, rossz anyagi feltételek között, a birodalom belső gondjaitól meggyengítve Itáliában olyan pozíció fenntartásáért fogott fegyvert, amely már egy évtizeddel korábban is anakronizmus volt. Az olasz háborúban elszenvedett katonai vereség nemcsak békekötésre kényszerítette a fiatal Habsburg-császárt, hanem rendszerváltoztatásra is. Az előzetes béketárgyalásokról Villafrancából hazatérve „korszerű javításokat" ígért, de azt hitte, hogy a Monarchia alkotmányos átalakítását elkerülheti. Azonban a katasztrofális pénzügyi helyzet, az abszolút hatalomnak anyagi és erkölcsi tekintélyét megtépázó hadiszállítási botrányok, az 1859 őszétől megélénkülő abszolutizmusellenes mozgalmak Magyarországon, a Villafrancát követő másfél esztendő sorozatos kudarcai a döntő lépésektől mindig óvakodó, félmegoldásokkal próbálkozó Ferenc József császárt végül is belehajtották abba, hogy lemondjon abszolút hatalma egy részéről.