A múlt feltárása előítéletek nélkül [antikvár]

Gergely Jenő: Ajánlás A magyar történelemnek, vagy helyesebben szólva a Kárpát-medence népei közös múltjának talán leginkább feldolgozott korszaka a 19-20. század. Ez a benyomásunk, ha végignézzük a nagy könyvtárak kézikönyveinek gazdag kínálatát, de ugyanezt támaszthatja alá az egyes szakkérdésekkel, részproblémákkal foglalkozó publikációk tömkelegében a számítógépes katalógus segítségével történő tallózás is. De ne tévesszen meg bennünket ez a valóban imponáló bőség. Ha ugyanis a történetet friss szemmel, elfogultságoktól és ideológiai tehertételektől mentesen, ám kellő szakmai ismeretekkel rendelkezve kutatják, értik és értelmezik a fiatal történész generációk, sőt mi több, nem is biztos, hogy feltétlenül céhbeli történésznek készülő doktoranduszok és egyetemi hallgatók, azt tapasztalhatjuk, hogy meglepően sok még a „fehér fok", és hogy a már régen megválaszolt kérdésekre mennyire újszerű válaszok adhatók (vagy akár eleve új kérdések tehetők és teendők fel). Az egyetemi doktori képzés, pontosabban felkészítés elsődleges célja és feladata, hogy az arra alkalmas és kellően művek doktoranduszokat képessé tegye a történettudomány művelésére. Ez alatt nem valamiféle kanonizált iskola szigorú követését értjük, hanem a szakma sokféleségének és sokszínűségének is a megismertetését. Örömmel töltheti el mind a kiváló hallgatókat, mind tanáraikat az eredmény: a rendszeresen megtartott tudományos konferenciák és azok nyomán születő tanulmánykötetek szakmai színvonala, szakmai sikere és egyre szélesebb körben való ismertsége. Ma már természetes dolog, hogy egyik vagy másik témával foglalkozó publikációban rendszeresen találkozunk doktori értekezésekre történő hivatkozásokkal. Elmondható, hogy hallgatóinknak nem csak növekvő számú tudományos írásai vannak, hanem előbb-utóbb összeáll „idézettségi indexük" is. A mostani konferencia és az ez alkalomból közreadott tanulmánykötet - amelynek írásait a szerzők témavezetői lektorálták - a fentieknek