A reformkommunizmus fekete könyve [antikvár]

Ajánlás Az elmúlt 17 évben sokmillió magyar nemzettestvéremmel tanúja és szenvedő alanya voltam annak, hogy a remélt rendszerváltás helyett fokozatosan hogyan nyerik vissza pozícióikat azok, akik közel fél évszázadig a hatalom csúcsán, a Szovjet Hadsereg védőszárnyai alatt hirdették és építették a soha meg nem valósuló fantazmagóriát, a kommunizmust. 1956-ban volt két csodálatos hét, amikor a magyar nemzet szinte egy emberként kelt fel itthoni elnyomói és az idegen megszállók ellen. Dicsőséges forradalmunk világtörténelmet írt! Nem csak azért, mert az egész világ akkor ismerte meg azt a hős és bátor népet, amelyik szembe mert szállni a félelmetes bolsevista túlerővel, hanem azért, mert bukása ellenére olyan sebet ütött a kommunizmus testén, mely soha nem gyógyult be, egyre üszkösödött és elvezetett a kommunizmus 1990-es végső összeomlásához. Büszke vagyok, hogy mint egy apró láncszem, én is részese lehettem azoknak a dicsőséges napoknak. 1956-ban a túlerő és a belső árulás legyőzte a forradalmat. Ebben döntő szerepe volt azoknak a magyar kommunistáknak, akik megrettentek attól a ténytől, hogy győzhet a forradalom és akkor véget érhet dicstelen uralmuk. Ezért minden erővel akadályozni, gátolni igyekeztek a forradalom győzelmét, ami végső soron a forradalom elárulásához vezetett. Hiába volt néhány tízezer forradalmár hősies, elkeseredett küzdelme, az árulással és túlerővel szemben el kellett bukniuk. A megtorlás rettenetes volt, ami egyedülálló Európa XIX. és XX. századi történetében. (Nem számítom ide az 1917-es bolsevik forradalmat", amit több millió ártatlan ember legyilkolása követett.) A forradalom vérbetiprása után százakat gyilkoltak meg, tízezreket zártak börtönbe és százezreket kényszerítettek - köztük engem is - emigrációba. Elítéltek néhány kommunistát is, akik reformernek mondták magukat, mert reformokkal akarták megmenteni a kommunista rendszert, de ezt az igyekezetüket az ortodox kommunisták (Kádár, Münich, Marosán és társaik) árulásnak bélyegezték és a bűnbakkeresés során felelősségre vonták őket, és a kommunisták hagyományos egymás közötti marakodása során el lettek ítélve. A „fő bűnösöket" (5 fő) elrettentő példaként kivégezték, és a többire is hosszú börtönbüntetést róttak ki, de legtöbbjüket rövid idő után szabadon engedték. 1988-89-ben ezek a még életben lévő reformkommunisták kiáltották ki magukat a forradalom vezetőinek, hőseinek, ami együtt Járt azzal, hogy a forradalom valódi hőseit, a fegyverrel harcolókat, elsősorban a Pesti Srácokat negligálni kellett. 15 év alatt könyvek, tanulmányok sokasága, filmek, színdarabok, „tudományos" konferenciák, bizottságok, kutatóintézetek, különböző társaságok jöttek létre, melyek a mindenkori kormányok, sokszor nyílt támogatásával hirdették, 1956 meghamisított történelmét. Az 1989-90-es változások után, rendületlenül hittem egy igazi rendszerváltásban. 1990-től kezdve -amikor Magyarországon tartózkodtam - ott voltunk a gyűléseken, koszorúzásokon, tüntetéseken és szomorú szívvel tapasztaltam, hogy reményeink egyre távolabb kerülnek a megvalósítástól. Egyre jobban éreztük, hogy a magukat 56 hőseinek kikiáltó reformkommunisták lepaktáltak volt elvtársaikkal, és ellene vannak minden olyan törekvésnek, ami 1956 igaz szellemiségét, kommunista és szovjetellenességét igyekszik feléleszteni. Ezért elhatároztam, hogy a magam szerény lehetősége határán belül mindent megteszek, hogy a történelmi igazság ne sikkadjon el, mert nagyon szomorú lenne az, ha a közvélemény és az iskolák növendékei - az általános iskoláktól az egyetemekig -csak a reformkommunisták által feldolgozott történelmet ismernék meg. Ebben az esetben teljes egyoldalúság jellemezné 1956 történelmét és egy emberöltő múlva, amikor 56 szereplői már nem lesznek az élők sorában, ez a hamis történelemszemlélet rögződne az emberek tudatában. Ezért elsősorban Európa országaiban és az USA-ban élő barátaimmal és 56-os volt harcostársaimmal felvettem a kapcsolatot, és elhatároztuk, hogy harcolni fogunk a forradalom igaz történetének minél szélesebb körű megismertetéséért. Ezután felkerestem Szalay Róbert 56-os társamat, akiről tudtam, hogy mint történész, 17 éve fő feladatának tekinti 1956 igaz történetének feldolgozását és ezen belül a reformkommunisták történelemhamisító szerepének leleplezését. Felajánlottam, hogy adjuk ki készülő új könyvét, „A reformkommunizmus fekete könyvét", ami töké-