A tűzvész tanúi [antikvár]

Ezek az írások az utóbbi évek kísérletei és próbálkozásai. Témájuk és műfajok miatt kívánkoztak közös kötetbe. A téma hatalmas, szinte végtelen. Régi évszázadok és a velünk történő mindennapok, a múlt és a jelen: egymásba játszó változékonyságukban. Ahogy megélt pillanataikat feltartózhatatlanul alakítják történelemmé a holnapok, és előrejutva az irdatlan időben egyre újabb, eddig nem is álmodott arcait fordítja felénk a múlt. Röviden: az írások közös témája a történelem, ahogy történt, ahogy átélték az emberek, s ahogy rekonstruálták az egyes korszakok, s ahogy felfedezzük eltagadott szereplőjét, a természetet. Műfajuk az esszé, a válságok, átalakulások korának, a kora úkori Európának szülötte. Montaigne felfogásában kísérlet - Baconéban próbálkozás. Kísérlet: megfogalmazni a gondolat születését, elkapni a pillanatot, amikor a személyes élmény átlendül az elvont szférákba és addig alig sejtett felismeréséket ragyogtat fel a fecsegés. Próbálkozás: "keresni az igazságot, vagyis szerelmesen megudvarolni." Történettudós művelői szerint az esszé töredék, vázlat a súlyosan dokumentált tanulmányokhoz, a tudományos írásokból kimaradó személyesség, a készülő vagy soha meg nem írható monográfia részlete. Vagyis tényanyagában, gondolataiban szigorúan igényes beszélgetés a kortársakkal, múltbeliekkel és maiakkal, olvasóinkkal és önmagunkkal, párbeszéd a múlt, a jelen és a jövő között. Sőt ennél is több. Az igazi esszé lényege nyitottságában rejlik, nyitott az olvasó beavatására, nyitott továbbgondolásra, új, eddig nem is sejtett világok megismerésének szellemi kalandjaira. Mennyiben valósíthatják meg ezek az írások a régi mesterek követelményeit? Az író nem hiszi, hogy a feltétlen igazság letéteményese lenne, sőt tudja, hogy könnyen tévedhet. De nem vonulhat ki a történészi életformából, helyesebben korából, mindabból, ami szakadatlan tanulást kíván tőlünk; a részletek alaposabb megfigyelésére, a folyamatok mélyebb megértésére, a nagy egységek élesebb látásának elsajátítására, a felismerések jobb megfogalmazására ösztönöz. Nem vonulhat ki a századunkra jellemző peregrinus létélményéből. Sokszor van szó írásaimban utazásokról. Generációm egyetemi évei arra az időre estek, amikor a hatalom erőszakkal megszakította a tanulmányok külföldi utakkal való befejezésének évszázados hagyományát, s a nyugati határ menti városokba is csak rendőrségi engedéllyel mehettünk. A korábban gyér, majd az utóbbi évek gyakoribb utazásai nem pótolták ugyan az elmulasztottakat, de a nagyobb rálátás különleges élményeit adták. Azzal a biztos eszmélkedéssel például, hogy Európa történeti és kulturális egység, változatosságában hordja közös lényegét, amit a kora újkor évszázadai igyekeztek átmenteni. S hiába akarták puszta földrajzi térségnek tekinteni, hatalmi érdekszférákká homogenizálni később a militárius nézetek hangoztatói, kisajátítani és feldarabolni a nagy birodalmak; Európát évszázadok és kultúrák fogalmazzák szakadatlanul újra, s hordják magukban az újraszületés képességét a háborúk és katonai diktatúrák történelmi tűzvészeiből. Ajánlom ezeket az írásokat Tacitusnak, aki meggyőzőtt, hogy számíthatunk az utókor megértésére, ajánlom Babitsnak, aki szakadatlanul figyelmeztet, hogy Magyarország története nem eshet ki a közös európai emlékezetből. És ajánlom általában mindenkinek, akik tanítottak és ösztönöztek a történeti látás izgalmas örömeire. Élőknek és holtaknak, néhány hazai és határainkon túli barátomnak.