Hogyan vizsgázott a magyarság? [antikvár]

MIHÁLYI GABOR Horváth Zoltán emlékezete^ Halottidézés Az ember kétszer hal meg. Először, amikor ő maga hal meg, másodszor, amikor már senki sem tudja, hogy ő ki is volt valaha. Jómagam, Horváth Zoltán nevelt fia, egyike vagyok azon keveseknek, akik őt igen közelről, jól ismerték, már amennyire valaki képes egy másik embertársát megismerni, és már én is a kijárati ajtónál őgyelgek, nem tudva, mikor nyílik ki értem az ajtó. így aztán sürgősnek és fontosnak ' Horváth Zoltán születésének századik évfordulójáról 2000. október 25-én kellett volna megemlékezni. Barátai, akik tollat ragadhattak volna, már maguk sem voltak az élők sorában. Szerető fiaként, szellemi örököseként végül én ültem le a számítógép elé. Az elkészült főhajtást eredetileg az Élet és Irodalom szerkesztőségének szántam, azonban sajnos, csak az évforduló múltával deíült ki, hogy a cikket nem óhajtják leadni. A Népszavával sem jártam jobban, ahol elfogadták, csak éppen nem közölték. A mai napig nem derült ki, hogy miért. Ez a szerkesztői indolencia sajnos nem egyedülálló, ezért tartom fontosnak szóvá tenni. Végül is egy szerkesztőségnek joga van bármelyik írást visszautasítani, csak a kézirat elfektetéséhez nincs joga. A visszautasítást is illik időben a szerző tudomására hozni. De ezúttal a cikkíró sérelménél lényegesebb Horváth Zoltán emlékét ért bántalom Egyébként nem olyan nehéz kikövetkeztetni, miért húzódoztak még 2000-ben is egy emlékcikk megjelentetésétől. Akkoriban és talán mind a mai napig tartja magát az a vád, hogy a baloldali szociáldemokraták, mindenekelőtt Horváth Zoltán felelősek a szociáldemokrata párt felrobbantásáért, a bekövetkezett fúzióért. Én pedig azt írtam meg, hogy a dolgok másként történtek. Európai kulturális fiizetek