Kárpátaljai politikai elítéltek, Gulag-rabok, mártírok panteonja 1944-1970 [antikvár]

Újszerű állapot.
1944 októberében a Vörös Hadsereg elfoglalta Kárpátalját. Szinte azonnal megkezdődött a térség szovjetizálása, vagyis a soknemzetiségű társadalom leigázása. A mindenhol ellenséget látó hatalom etnikai tisztogatásba fogott: internálták a katonaköteles korú magyarokat és németeket, letartóztatták a Horthy-korszak idején tisztséget viselő személyeket, majd néhány napos munka ígéretével megtévesztve több ezer német, magyar és más nemzetiségű nőt és férfit hurcoltak el, sokakat pedig koholt vádak alapján, bírósági ítélettel küldtek többéves kényszermunkára. Mindez emberi ésszel felfoghatatlan szenvedéssel járt. A Szovjetunió lágereiben éhezés, betegségek, fagy, rendkívüli fizikai megterhelés és testi-lelki gyötrelmek sora várt a rabokra. Nem véletlen, hogy a gulág a kommunista diktatúra, a határtalan jogtalanság és embertelenség szimbólumává vált az egész világon. A visszaemlékezésekből kirajzolódik a fogság rendszerszintű kegyetlensége, a halál mindennapi tapasztalata és a túlélés személyes küzdelme. A málenkij robotból végletekig kizsigerelve hazatérőket 1947-től pedig részben megint kárpátaljai fiatalokkal váltották fel, akiket a Donyec-medence szénbányáiba hurcoltak kimerítő munkaszolgálatra. A politikai megtorlás részeként 1944 őszétől katonai törvényszékek, rendkívüli szovjet bíróságok és más ítélőtestületek indítottak képtelen és hamis vádak alapján konstruált eljárásokat a „népellenségnek” kikiáltott kárpátaljaiak tömegei ellen. A hatalomnak a kor sem számított: egy 14 éves fiút többek között azzal az abszurd váddal ítéltek kényszermunkára, hogy levelezett a Vatikánnal, egy 15 éves ártatlan lány pedig apja vétke miatt kapott öt év szigorított börtönt és életfogytiglani száműzetést. A kommunisták egyes esetekben még azt sem tartották szükségesnek, hogy a politikai célok szolgálatába állított igazságszolgáltatást álcaként felhasználják: előfordult, hogy a nyomozást bűncselekmény hiányában megszüntették, a letartóztatott azonban nem szabadlábra, hanem munkatáborba került. Máskor a saját jogrendjüket megcsúfolva tolmács, ügyvéd és tanúk nélkül, néhány perces eljárás keretében született meg egy-egy ítélet. Számos politikai rab már a kihallgatás során életét vesztette, de akadtak olyan esetek is, amikor az új rend önjelölt „bírái” vagy a megszálló szovjet katonák végeztek az áldozatokkal – pusztán azért, mert magyarok voltak. Moszkva a kárpátaljai egyházakban, különösen a helyi társadalomban fontos szerepet betöltő lelkészekben és világi elöljárókban is állambiztonsági kockázatot látott. De kegyetlenül leszámoltak a kolhozosítás és az erőszakos társadalmi uniformizáció ellenzőivel, majd az 1956-os forradalommal szimpatizálókkal is. A megtorlás a meghurcolt személyek családtagjait sem kerülte el. E kötet 1944 őszétől kezdve a brezsnyevi évekig terjedően tárgyalja a magyarok esetében nemzeti elnyomással is járó kommunista hatalomgyakorlás következményeit Kárpátalján. A szerző az erőszakos szovjetizálás több ezer kárpátaljai áldozata közül 1415 meghurcolt személy rövid életrajzát mutatja be. Kitartásuk, élni akarásuk, hitük, állhatatosságuk, újrakezdeni tudásuk példaként szolgálhat mindannyiunk számára. Sorsuk által megérthetjük, miért olyan törékeny, mégis nélkülözhetetlen a szabadság. Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke