"...kiirtanám az összes keresztényt..." [antikvár]

Elérkezett a pillanat történelmünkben, hogy megmérjük önmagunkat. Mindegyikünk, külön-külön. Érdemesek vagyunk-e arra, hogy valóban magyaroknak valljuk magunkat, és aszerint is éljünk? Igen vagy nem? Erről van szó ebben a könyvben. Tizenkét évszázadra visszatekintő történelmünk, mint minden emberi megnyilatkozás, törvényt rejt magában, amelynek megfejtése utat nyithat a múlt időn keresztül a jövendőbe. Magyarságunk őszinte és becsületes megvallása tanúságot tehet arról, hogy érdemes volt e magyarnak lenni ezen a főidőn? És ha igen: miért? Mi rejtőzik magyarságtudatunkban, ami érdemessé teszi ezt az egyéni magatartást az ezer-sok másféle emberi magatartással szemben! Tagadhatatlan tény, hogy emberi törvény-ismeret szerint magyar anyától és magyar apától születni még nem tesz senkit magyarrá. A születés fémjelzése még nem elegendő ahhoz, hogy valakit lelkileg is kötelezzen ide vagy amoda. Mint ahogy nem a név teszi az embert, hanem az ember hoz szégyent vagy tisztességet a névre, hasonlóképpen nem a származás teszi valóban magyarrá az embert, hanem a lélekbe beoltott magyarság-tudat s az ezzel járó érzelmi álláspont. Ez pedig, a nemzetbe való beleszületés mellett és fölött az öntudat fölépítésén múlik, vagyis a környezet nevető hatásán. A hangsúly tehát a nevelésen van és ennek az egyéniségre gyakorolt befolyásán. Ez pedig azt jelenti, hagy ugyanaz a személy a környezet hatása szerint lehet öntudatos magyar vagy öntudatlan, pillangóéletű világpolgár, aki lelkileg sehova se tartozik, és nemzetiségi álláspont hiányában arra fordul, amerre érdekei irányítják.