Magyar alakok [antikvár]

„Cingár legényke, de azért: legény a talpán. Ha nem is a vendégoldalt, de a mércét egyre magasabbra emeli. Olyan virtuozitással ír és vív ma már, úgy suhintja le nevezetes kortársainak fülét, orrát és bajszát, pengéje olyan elegáns könyörtelenséggel hatol a kipécézett hiúságok és butaságok, gőgök és hatalmaskodások szívébe, mintha újkori Cyranóként most pottyant volna le közénk a Holdról. (…) Elandalítja áldozatait, mielőtt megdöfné őket: a verse végén. Hívei olvassák és áhítattal hallgatják; nagy hatalmú politikusok kérik a tanácsát; áldozatai szívják a fogukat, illesztgetik vissza a fülüket, borogatják a halántékukat, dühös levelekkel vágnak vissza, utálják – majd tapsolnak neki, ellenfeleik közé csördít oda. (…) Nem gondol arra, hogy nemcsak a hajdani Párizsban voltak, de nálunk is vannak olyan úri és nem úri emberek, akik a francia tőr forgatásánál jobban értenek s inkább vonzódnak a hasábfák és kétes érvényű paragrafusok ejtegetéséhez. Rendkívüli gonddal jegyi föl mindennapjaink eseményeit. Mint valamiféle aszkéta szerzetes, cellájában kalligrafálja egy újabb Gesta Hungarorum fejezeteit. Könyvei már tankönyvként forognak az egyetemeken. Leír és elemez, nem programokat és proklamációkat fogalmas. Meghúzódik a tények és gondolatmenetek mögött. Furcsa szerzet. Mert hisz az ész és értelem erejében. (…) Mindezek ellenére sem lehet teljesen belegyömöszölni a krónikási szerepbe. Cellájából újra és újra kisurran és rálép a politika hadösvényeire. (Részletek Hankiss Elemér Lengyel-portréjából)