Magyar Katolikus Egyház, 1956 [antikvár]

Részlet a könyvből: "A kommunista diktatúra a második világháború befejezését követő esztendőkben, illetve a pártállamnak nevezett korszakban tragikus csapdát állított a keresztények, s köztük a katolikus magyar egyház elé. Ha az egyház kezdetben azonnal leleplezi a hazugságot, a szólamokat, nem száll be a hatalmi játékba, akkor rövid távon lehetetlenné teszi intézményrendszerét, hívei helyzetét. Arra, ami ekkor a keresztényekre vár, kevesen gondolhatnak a valóságnak megfelelően, mert azt nem ismerhetik. A másik lehetőség: belemerészkedik a diplomáciai és hatalmi játékba, elsajátítja a hazugság álságos beszédmódját, majd engedve a zsarolásnak, csábításnak, különféle fondorlatoknak, együttműködő, lojális lesz. Kiszolgálja azt a hatalmat, amelynek célja végső soron léte, az általa képviselt értékek lejáratása és megsemmisítése. Teszi ezt abban a reményben, hogy átmenti önmagát, illetve egy „maradékot". Ennek azonban szinte még súlyosabb következményei vannak: az egyház egy rétege, vezetői beletörődött közönnyel élik mindennapjaikat, végül magukat is azzal áltatják, hogy ez így jó, így szolgálják az egyház javát, meghasonlanak önmagukkal, végül a só ízét veszíti. Teljesül a tanítás: „Két úrnak nem szolgálhatunk." Ez a „konstantini korszak" egyházának ismétlődő csapdája és tragédiája - nagyban és kicsiben egyaránt. Az már csupán történelmi részletkérdés, hogy a diktatúra éppen melyik válfajának mondják a rajta erőt vevő rendszert: nemzetiszocializmusnak vagy kommunizmusnak. Az erőszakkal, szovjet katonai hatalommal létrehozott Magyar Népköztársaság térdre kényszerítette a Magyar Katolikus Püspöki Kart, és megalázó egyezséget kötött vele 1950. augusztus 29-én. E kiszolgáltatásban fogant egyezménynek volt következménye többek között a szerzetesrendek szétzavarása, illetve közülük négynek a megmaradása is. Ahogy ezek a szűkre szabott keretek kialakultak, a hatalom nem elégedett meg elért eredményeivel, elkezdődött a katolikus egyház „törvényes keretek" között és azon kívül rekedt tagjainak egyéni feltérképezése, majd ellehetetlenítése. Az erkölcsi értékek a fejük tetejére álltak. „Reakciós" lett, aki az evangélium szellemében egyházi intézménye belső tisztulását, javát, építését szolgálta, és „haladó", aki mindezt - a hatalmat kiszolgálva - aláásta, pusztította. A diktatúra minden váratlan, előre ki nem számítható dologtól fél, mint a kényszeres beteg, ezért agresszív, megsemmisít. Ahol még nem tud felszámolni, ott „bomlaszt", belülről zülleszt, hogy a végeredmény ugyanaz: a megsemmisülés vagy megsemmisítés legyen."