Megharcolunk minden magyarért! [antikvár]

Pro Fide et Populo Régi emlékem, egyszer Erdélyben járva egy meglett korú férfi elkezdett sírni: magyar vagyok és még soha nem jártam Magyarországon! A trianoni békediktátum után nemcsak az elszakadt részeken élő magyarság sírt, hanem azok is, akik megmaradhattak csonka Magyarország területén. A II. világháború után mesterséges amnéziát borítottak a tudatunkra, már csak keveseknek fájt, hogy nemzettestvéreink számosan élnek és szenvednek a határokon túl. Ezért is következhetett be a rendszerváltás után érthetetlen módon a fölerősített propaganda és megfélemlítés hatására a 2004. december 5-i szánalmas népszavazás. A kinnrekedtekben mélységes fájdalom és csalódottság, a bennlévőkben tehetetlen szégyenérzet lett úrrá. Egy év múlva a Hold utcai református templomban a nemzeti érzésű politikusokkal együtt istentiszteleten vettünk részt, ahol Izajás próféta szavait magyaráztam, akinek az Úr megparancsolta a babiloni szétszóratás idején, hogy az egyik fiát szimbolikusan rabolj gyorsan, prédálj hamar"-nak (Mahér-Salal-Has-Baz ) nevezze el, a másikat pedig a maradék visszatértnek (Seár Jasúb 7,3:8,3). Vigasztalásként hatott az akkori rabló időben, hogy a megmaradt maradék magyarság visszatér jobbik énjéhez.