Neki harangoztak [antikvár]

Előszó - Harangokat kongatni Az elmúlt években Orbán Viktor kinyitotta és nemzetközivé tette a magyar politikát. A partikuláris, háztáji ügyeinkről folytatott viták helyét stratégiai témák vették át, megye kettő cserepadosok helyett valódi európai politikusok tetteiről mondunk véleményt. Nem ilyen nyitómondatokra számítanak ebben a könyvben, ugye? Meg tudom magyarázni. Szerintem ugyanis ezekben a vitákban Orbán Viktornak nincs igaza. Helyes, hogy dobbantottunk a rezsicsökkentés és tizenharmadik havi nyugdíj témáitól az Európa jövőjéről szóló vitákhoz - és roppant helytelen, amit e vitákban a Fidesz elnöke, a magyar kormányfő képvisel. Azzal, hogy a kormánypárt az utóbbi évtizedben nagyságrendi belföldi ellenfél nélkül maradt, zsinórban háromszor kétharmados parlamenti többséghez jutott a választásokon, logikus továbblépési igénye lett Orbán Viktornak, hogy geopolitikai súlyát (is) növelje. Kezére játszott a világválság, amely megroggyantotta a hagyományos pártstruktúrákat és azok ideológiai fundamentumait, időben vette észre a populista áramlatot, mely előbb az újbaloldali, majd az elmúlt bő fél évtizedben egy modern szélsőjobboldali hullámmal igyekszik átcsapni az európai polgárok feje felett. Mifelénk ennek kerete az illiberálisnak mondott állam lenne. Hogy jön mindehhez Újhelyi István? - kérdezi a türelmetlen olvasó. Egyfelől úgy, hogy a magyar politikai csaták rádiuszát növelve a korábban évtizedes nyugiban, mintegy deponálva dolgozgató magyar EP-képviselők hirtelen főszereplői lettek itthoni küzdelmeinknek. Hány EP-képviselőnk bármely ügyben leadott szavazata volt címlapon az uniós tagságunk óta? Tudjuk-e, miről szavaztak az első vagy második, 5